Hajj, szégyellem magam össze meg vissza, de megint régen írtam már. Na de legalább lesz miről. 

Volt palacsinta kedd (húshagyó kedd), amikor is mindenki palacsintát eszik, és eldönti, hogy mit fog feladni a  következő negyven napra, a böjt idejére. A gyerekeknek egész kedves kis gondolataik voltak..rendet rakok a szomámban, nem gonoszkodom a többiekkel, nem eszem édességet, nem hazudok.. Mondanom sem kell hogy ezeketet betartani napokig sem bírták, de azért még másnap összejött, szóval szerdán négy kisangyalra vigyáztam. Illetve háromra, és Wandrille-ra, aki koránál fogva még nem nagyon érezte át ezt a böjtölgetés dolgot. Szerda meg hamvazó szerda volt, ami ugye a fogadalmaid betartásának első napja. Hát csak annyi az érdekessége, hogy az írek egy hamuval rajzolt kereszttel a homlokukon mászkáltak az utcán. Kis viccesek voltak. 

 Ma hajnalig msn-eztem egy jóbarátommal. Sok szép emlék...honvágyam lett. 

 na nézzük csak. 

Apa:)!

https://www.youtube.com/watch?v=nO-blCE719Q&feature=related

Itt is szeretnék boldog születésnapot kívánni neked! És megköszönni hogy olyan nagyon jól viseled, hogy elkószáltam otthonról. Mert tudom én, milyen nehéz volt elfogadnod...lehet még mindig nem fogadtad el, de mégis ha más nem, úgy csinálsz mintha. És ez nekem nagyon nagyon sokat jelent!:) Szeretleeeeek!:) 

Ma elmentem az első angol órámra. Hát egész jó móka lesz, mondjuk annyi pénzért lehet is. Azt hiszem a csoportban én vagyok az egyetlen európai.:D Van vagy 10 ázsiai (kóreai, japán, meg kínai is talán), meg három brazil. Vagy a fene sem tudja, így az első órán nem sikerült mindenkit megfigyelnem. A tanár is jófej, meg fiatal. Élveztem.:) 

 Az lehet a baj, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb. Hogy hallok mások családjairól, hogy ott milyen a szülő- au pair viszony, hogy mennyit kell dolgozniuk, és mit kapnak érte. És látom, hogy az én helyzetem nem kifejezetten a tükörképe ennek. De hát istenem, nem túlélem? Itt lakom a városközpontban, minden, ami számít egy köpésre van. És van egy egész szintem a lakásban, ami hát igen előnyös bizonyos szempontokból.:D Előre meg van beszélve a munkabeosztásom, és ki vannak számolva az óráim. A gyerekekkel meg igazán jól elvagyok, a számukhoz képest, sőt kifejezetten élvezem ezt a gyereknevelés dolgot.

Na mindegy, lényeg hogy amint látjátok, akadnak problémák, de hát az élet mégsem lehet habostorta, mert úgy nem lenne az igazi. És a problémák mellett meg itt ez a sok-sok szuperjó dolog, ami velem történt, és az emberek, akiket itt ismertem meg. Jó itt.:)

Na ennyit a lelkizésből. Mesélek kicsit.

Felvételizek. Mert ugyebár otthon van rá lehetőség, hogy két szakot kezdjen meg az ember lánya egyszerre, államilag támogatottan. És bolond lennék nem megpróbálni ezt jövőre. És nem szabad késlekedni, mert biztos nem sokáig lesz már ilyen jó világ… Én nem mondom, hogy bírni fogom, de próba cseresznye. Első két helyen kommunikáció és médiát jelöltem, mert az passzol a magyarhoz, harmadik pedig reklámszervező szakmenedzser, mert az meg érdekel, és tökjól hangzik. Hát, majd meglássuk mi lesz ebből.:) Mikor hazamentem, és csak azt láttam, hogy mindenki szorgosan tanul, és össze van törve a vizsgák miatti nyomástól meg mittudomén, olyan lelkifurkám volt, hogy én meg csak lopom a napot Dublinban. Na majd lesz ennek még böjtje jövőre. Hohó, de még mennyire..

A franciaóráimnak vége, úgyhogy elkezdek egy angolsulit, mert egy az, hogy anyuka mindig azzal zaklat, hogy járjak iskolába, hogy legyen szociális életem (megjegyzem, én meg vagyok elégedve a szociális életemmel), vagy a fene tudja, talán más oka is van hogy akarja hogy menjek, igazából nem látom át miért olyan fontos ez neki. Kettő meg hogy hátha hasznos. Először csak 8 hétre fizetem be. Szörnyű drága, szóval nagyon remélem nem csak kidobott pénz lesz.

Megismertem Klárit, aki nemrég érkezett ide, au pairkedni. Otthon két diplomával dolgozott egy bárban, és hát (jogosan) úgy gondolta több értelme van ugyanannyi pénzért világot látni. Asziszem vele egészen egy hullámhosszon mozgunk, szóval örülök a szerencsés találkozásnak. A múlt vasárnapot átsétáltuk, gondoltam, hogy na majd én megmutatom neki a várost…hát annyira nem volt sikeres, mert többet segített az útikönyve mint én, na de mindegy.:D Aztán most szombaton puboztunk Kingával meg egy másik lengyel csajjal. Ahhoz képest, hogy együtt voltunk, a két lengyel csaj lengyelül, mi meg magyarul beszéltünk. Ez a 2-2 arány nem gyakran kényszerítette ki, hogy angolul konzultáljunk, na de így meg kényelmes volt, szóval nem gáz.:)

Anyukának a hétvégén itt van az öccse és a menyasszonya. Kis kedvesek, mondjuk úgy két mondatot beszéltem velük. Ha a nyáron is a családdal leszek, akkor azt hiszem, megyek a lagzijukba. Egy francia lagzi biztos érdekes lehet…

Amúgy megint olyan kedves velem, mint még anno, a régi szép időkben. Hát nem tudom, lehet csak azért mert jó kedve van mert itt az öcsike. De azt nem akarom, hogy az ő jókedvétől függjön, hogy beszél velem. Függjön attól, hogy én hogyan dolgozom, mert akkor egy rossz szava nem lehet.

Több mint öt hónapja vagyok itt. Hánemsemmi. 

Jut eszembe, habosbabos, szerelmetes, boldogságos Valentinnapot!:)

 Nem szokásom a problémáimat mások orrára kötni, de hát itt ez a blog, és írom meg minden, és már annyi mindent elmeséltem, hogy ez már nem oszt, nem szoroz…

Kedd. Anyuka beszólt, én visszaszóltam és így tovább. Nem boncolom mi volt. Keményen dolgozom, és most döbbentem csak rá hogy ő ezt messze nem értékeli úgy, ahogy azt kellene. De nagyon nem.

Aztán meg gondolta, hogy majd ő megmutatja, hogy ki a főnök, és elkezdett franciául beszélni nekem, és csak akkor szólt hozzám, mikor valamit csináltatni akart, vagy kritizálni. Tisztában vagyok vele hogy ő a főnököm, köszönöm nem kérek a nevelésből. Én meg nem vállalom az ő nevelését, elég a 4 gyereke.

Csütörtökig bírtam.

Hát csütörtökön Pacome (10 éves) olyan hiszti rohamban tört ki, csak úgy a semmiből, hogy nagyon megrémített. Sosem láttam még ilyet. Ráadásul a többieket is nagyon megijesztette, úgy sajnáltam őket. Így is rettentő szűk az idő hogy mindennel készen legyek, de ez a kis incidens körülbelül egy órát vett el. Azóta sem tudom hogy csináltam, de mire anyuka hazajött, így is négy vidám gyerek várta, lefürdetve kész házival, ja meg persze meleg vacsora.  Annyit mondott, hogy majd mikor a poharakat kiteszem az asztalra, akkor majd a tányérok mellé tegyem őket, ne a kancsóhoz. Aztán nem szólt hozzám továbbra sem. Mikor mosogattam (utolsó teendő) akkor lejött a konyhába a telójáért. És hát már csak meg kérdezte, hogy rendben vagyok e. Mondom rendben. Ő meg erre: csak mert olyan csendes voltam vacsoránál, nem úgy nézek ki, mint aki rendben van. Na és akkor, hát eltört a mécses. Na jó nem zokogtam, de ejtettem pár könnycseppet, na. Az elsőket.

Mondtam, hogy nem akarok beszélgetni, csak fárasztó napom volt, és rendben vagyok. Aztán már mikor a szobámba értem kaptam tőle egy sms-t hogy jó éjszakát, meg hogy ne aggódjak, mindenkinek vannak rossz napjai, még a gyerekeknek is.

Most kétesélyes a dolog. Ez a nő vagy teljesen hülye, és komolyan azt hiszi, hogy a gyerekek miatt sírok és nem azért amit ő művel, vagy rájött hogy kicsit sok volt amit csinált, és most próbál úgy tenni mintha nem történt volna semmi. Egyik sem jobb.

Hát, csak gondoltam elmesélem már. Milyen egyszerű is lenne találni egy másik családot…kevesebb munkáért több fizetést és több megbecsülést. Mert tényleg tudnék. Pár nap alatt. De hát nem. Nehogy már ne csináljam végig, amit az előttem levő lányok is megcsináltak. Neeeeem adjuk fel ilyen könnyen. Nem nem…J

 Vége a hálidéjnek. Bizony ám, nekem még olyanom is volt. Mégpedig hat, azaz hat nap. A család elment valami síklubba, én meg itt maradtam, hogy élvezzem a szabadságom. Azért igazán nem semmi, hogy csak úgy az enyém lehetett a lakás. Még ha csak azért is lett így, mert eszükbe sem jutott nekem is kifizetni az utazást. Mégiscsak jólesik, hogy így megbíznak bennem. Ez kedves. És hát be kell ismernem, hogy hívtam ide egykét ismerőst, annak ellenére, hogy az anyuka azt mondta, ne engedjek be senkit. Nem szép dolog így visszaélni más bizalmával, de sajnálom, emberből vagyok.

A részletes elemzést kihagynám, ha nem haragszotok. Lényeg hogy jó volt. Igazán, NAGYON, NAGYON jó….:). Hát. Igen. Majd jelentkezem minél hamarabb. Puszi nektek, drága otthoniak!:) 

Pálma hazamegy.

Pálma volt az, akivel neten ismerkedtünk meg, egy útitárs-kereső fórumon. Mindketten el akartunk menni. Nem azért mert rossz volt ott ahol voltunk, hanem valami másért. Pontosan nem tudjuk miért, de azt hiszem ugyanazért. El is határoztuk, hogy elmondjuk otthon. Először ő tette meg, aztán nagy nehezen én is. Jól kiborítottuk a szülőket, ők meg minket. És már nem sokon múlott hogy feladjuk, amikor jöttem az au pairséggel. Biztonság, kényelem, a szülők megnyugodhatnak, mi meg mehetünk világot látni. Így is lett. Ő Londonban, én meg Dublinban találtam családot, és ezzel el is váltak útjaink. Persze azóta is nyomon követjük egymás pályafutását, sőt még egyszer találkoztunk is, ha emlékeztek.

Ja és a blogírás is az ő ötlete volt, nélküle eszembe sem jut. Na jó talán eszembe jut, de akkor is, köszi PálmaJ

Szóval Spanyolországból hazaérve olvastam a blogjában (otoraitea.blogspot.hu) hogy hazamegy. Nem érzi már jól magát. Honvágy. Magány.

Tudjátok, nekem eddig még eszembe sem jutott, hogy haza kéne mennem. Lehet csak ez a hülye spanyol magánytúladagolás hozta ki, de azért egy pillanatra meginogtam. Hogy úristen mi a fenét csinálok én itt, összezárva ezzel a négy kis idiótával (pozitív értelemben), miközben most otthon kéne falnom a kötelezőket? Hajj, hát ki érti ezt, ha én nem.

Februártól kezdődik a következő félév, és én megint passzívba rakatom majd magam. Mert hiába nem tudtam választ adni arra, hogy miért vagyok itt, arra sem tudtam, hogy miért ne legyek itt, vagy hogy miért legyek otthon. Szóval hát. Itt maradok. És jóvanaz. Csak azt akartam még mondani…hogy hiányoztok nagyon, még ha nem is szajkózom állandóan. Veletek minden olyan paprikáscsirke ízű.:)

Most egy kicsit fáradt vagyok. Csak csütörtökig kell már kibírnom. Akkor elmegy a család hosszúhétvégézni. De addig a legeslegutolsó kedvességet türelmet és kitartást is ki kell facsarnom magamból. Aztán már minden rendben lesz. Csak kicsit pihennem kell.

 Egy hét Spanyolország után, újra Dublinban. Azért három hét alatt három országot bejárni mégse kutya..:D

Rövid összefoglaló:

Hétfő utazás, kedd Cordoba, szerda séta egy közeli faluban, csütörtök Sevilla, péntek eső így a szálláson maradtunk, szombat szintén szállás, csak étterembe mentünk el, vasárnap vissza Dublinba.

Már mikor mondta az anyuka hogy szeretnék hogy velük menjek a vakációra, gondoltam hogy nem lesz ez olyan klafa mint ahogyan hangzik. Persze mint mindig igazam lett, na de kezdjük a javával…

Mesés csodás, csodás mesés tájakat láttam. Narancs, citrom, mandarin és pálmafákkal meg olíva ültetvényekkel, hófödte hegyekkel a távolban, napsütéssel a közelben. Persze nem volt az az igazi nagy forróság, de ahhoz képest, hogy január van egynek elment. Megérkeztünk Málagába majd a kölcsön kocsiba pattantunk és irány az apartman, ami egy hegy tetején volt, gyönyörű kilátással, meg medencével. Cordobában mecsetet néztünk meg katedrálist, aztán másnap a séta is jajjdeszép volt. Azok az igazi mediterrán vidékek, amiket csak filmekben látni..a szűk utcák, macskaköves utakkal, magasfalú fehér házakkal, ráadásul pont szieszta időben, úgyhogy néhány öreg bácsin meg kutyán-macskán kívül csak mi voltunk... Másnap Alcazar palotáját néztük meg, hát az is valami gyönyörű volt. Aztán ugye az esős nap. Hát akkor annyi történt, hogy reggel a gyerekekkel medencéztem, aztán kártyáztunk a házban, meg ettünk, meg délután elvittem őket hegyet mászni. Na de ezek a hülye hegyek olyan meredekek meg csúszósok hogy nem volt egy leányálom felnyomni őket. Lefele meg az ölembe vittem egyet, kettőnek meg a kezét fogtam (hogy csináltam? ne kérdezd.). Ja meg párat (pontosabban kettőt) megtámadott egy kutya. Kalandos két és fél óra volt, az biztos. Elég annyi hogy félúton már hárman bőgtek- bocsi- ordítottak, úgyhogy kicsit kikészültem. No de ez még így utólag visszagondolva mókás volt, úgyhogy a jó részéhez sorolom a dolognak. Aztán a következő nap se sok értelmeset csináltunk. Egy tó környékén terveztünk sétát, de valamiért mégsem mentünk. Azt hiszem az anyuka nem akarta, de lehet volt más ok is csak nem értettem, mert franciául beszéltek. Vasárnap meg vissza. Végre. Végre. Végreeeeee.

Mert hogy hiába volt kirándulás meg pihenés meg blabla, egyszerűen nem tudtam élvezni… Először is képtelen voltam átlátni hogy mit vártak tőlem, és még most sem tudom. Mert elméletileg azért voltam ott, hogy a szülők pihenni tudjanak a gyerekektől, de a gyerekek meg mindig a szülőkhöz húztak persze, akik meg játszottak velük. És hát most ráncigáljam el őket? vagy nem tudom… Na ezáltal nagyjából haszontalanná váltam. Próbáltam legalább az ebédet vagy vacsorát elkészíteni, vagy leszedni utánuk az asztalt, de ezeket is mindig közösen csináltuk. Közben meg megkaptam a fizetésem, meg kifizették a repülőjegyem, a belépőket, meg étteremben etettek. Hát ez így gáz volt. De attól hogy szinte nem is dolgoztam még ugyanúgy nehéz volt. Mert minden percem kötött volt. Mert csak és kizárólag azt csináltam amit ők. Azt ittam, azt ettem, akkor keltem, akkor aludtam, oda mentem, még pisilni se akkor pisiltem amikor én akartam. Meg hát ugye tökre el voltunk szigetelve a külvilágtól. Nemhogy net nem volt, de egy ember sem a környéken. Úgyhogy egy hétig nem beszélgettem senkivel. Mármint tudjátok, beszélgetni, nem beszélni… Sosem éreztem még ennyire egyedül magam. Sosem. L Azt hiszem még három nap és idegösszeroppanást kapok. Tényleg. Az utolsó nap már nagyon a végét jártam, és már nem is tudtam nem kimutatni, hogy nem élvezem a nyaralást, ami még rontott a helyzeten mivel az mekkora bunkóság mikor nyaraltatják az embert. Szóval szégyelltem magam amiért nem tudom legalább azt mutatni hogy hálás vagyok hogy magukkal vittek, meg amiért nem tudom teljesíteni amit akarnak tőlem, de közben haragudtam amiért nem mondják hogy mit akarnak tőlem meg amiért úgy kellett viselkednem mint az árnyékuk. Legközelebb már jobban kezelném a helyzetet. Tök összetett ez az egész igazából nem is tudom elmagyarázni szóval fel is adom.

De ez a Spanyolország- legalábbis az a része ahol voltunk- meseszép. Majd ha gazdag leszek, veszek ott egy nyaralót. Egy hegyoldalban. Vagy hegytetőn. Anyáékat is elviszem majd. Lesz medence is benne. Meg azt hiszem egy lovam is lesz, mert vezetni nem akarok azokon a meredek lejtőkön. Vagy nem tudom. Szerencsére még lesz időm átgondolni hogy is legyen....

Hazamentem.

De jaj nekem milyen kevés volt ez az egy hét. Éppen csak arra jutott időm, hogy a legfontosabbaknak köszönjek, aztán elköszönjek tőlük. Mondjuk még az is csoda hogy ennyi idő alatt ez összejött… Igen ez az, ami hiányzik innen. Ti.:) És köszönöm mindenkinek ezt az egy hetet, hogy érezhettem, hogy én is hiányzom azért..:).

Egy- két dolgot meg kell jegyezzek, ami eddig még fel sem tűnt. Hát először is, észrevettétek, hogy otthon mindenki magyarul beszél? Azért az dúrva. Mert az nem volt szokatlan hogy én magyarul beszélek ahhoz, akivel vagyok, mert olyan itt is volt. De hogy körülöttem mindenki mást is értsek..azééért... Na meg a másik hogy mindenki más is ért engem. Már úgy hozzá szoktam, hogy mondhatok akármit, úgysem érti senki. Aztán még ami sokkolt, az az Alföld. Hát láttatok még ilyet, hogy amerre csak néztek, síkság? Csak néztétek, de még nem láttátok. Hát hihetetlen. Ez a Petőfi gyerek csak mondott valamit!

Na, ugye a szűkcsaláddal találkoztam már mikor este megérkeztem. Másnap első utam a nagyszülőkhöz vezetett. Velük akartam találkozni leginkább, mert igazán keveset tudtunk beszélni.LLL Na de most végreJJJJJJJ Meg hát kari is volt, szóval mindenkivel ütköztünk. Hát a család az család, szóval nem fogom körül írni, hogy milyen jó volt. Tudja azt mindenki..:)

Aztán meg a BARÁTOK. Próbálok nem gondolni rá, mennyire hiányoznak, szóval nem szívesen írok róla. Sosem sehol sem fog még egy ilyen csapat kialakulni körülöttem, mint ti. A volt osztálytársak, a szomszédfiúk, a legjobb jóbarátnők. Nélkületek nem az igazi… Na de ez van. Az a helyzet, hogy ha otthon lennék sem lenne más, mert mindenki a maga útját járja már. Talán inkább azok a régi szép idők hiányoznak...fene tudja. Most viszont végre minden kicsit olyan volt, mint régen. Mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára... Igaz így lesz, mikor nyáron hazajövök is? Igaz????

Legfrissebb híreink újfaluból. Mindenkinek beázik a pincéje. Csokimari nem fagyott meg, hanem a pszichén van. Aztán. A valóvilágban van egy csaj, akit úgy hívnak hogy szandika és az nagyon jó fej. A németpékség szívás. Ja meg még azt is hallottam, hogy én elhagytam egy gyereket, de ez nekem is meglepetés volt.:) Bizony..újfalu..:D

Kevés volt. Ha szeptemberig lehetőségem is lesz hazamenni, csak és kizárólag akkor megyek, ha több időm lesz, mint egy hét. Mert egy falat paprikáscsirke csak étvágyat csinál. Az első falat után nem leszel rendben, míg egy tányérral meg nem eszel. Tejföllel, nokedlivel…fincsi…:D Na de értitek hogy értem.

Na aztán visszatértem Dublinba. Nem bántam hogy jönnöm kellett. Nekem most itt van egy kis dolgom, és igenis jól érzem itt magam, félreértés ne essen. Aztán dolgoztam, egészen szilveszter estéig. A szilvesztert Ariéknál töltöttem. Zabálós-filmezős-pizsamapartizós szilveszterem volt. Dúrva mi?:D De azért tényleg jól elvoltunk.:) Bizony, 180 fokot fordult itt minden. Na de majd visszafordítom 90-re, mert az egyik újévi fogadalmam, hogy megpróbálom visszavetni kicsit magam az éjszakai életbe, mert mégiscsak fiatalság meg bolondság. Aztán azt is fogadtam, hogy sokkal többet tanulok majd, mint eddig. Mondjuk a semminél nem lesz nehéz többet tanulni:S. Meg persze a szokásos vigyázok az alakomra fogadalom.

Ezúton is szeretnék sikerekben gazdag meg boldog meg új évet kívánni mindenkinek. De talán annyira nem is fontos hogy új legyen, csak a másik kettő stimmeljen.:)

 Ezután a csöpögős szülinapi önnyalizás után nézzük miféle dolgok történtek velem azóta óta.

Ugye ott jártunk, hogy leesett a hó, így nem volt suli csütörtök-pénteken. Hogy miért, azt nem tudom. Mármint az oké hogy a hó miatt, na de otthon is esik hó és mégis van suli, szóval hát..mert írek. Ez nekem 2*12 órát jelentett, de egyszerűen nem tudok panaszkodni, mert egy az, hogy messze megéri a fáradtságot, hogy közelebb kerülhetek a gyermekikhez, kettő meg hogy most már tényleg egészen összecsiszolódtunk, úgyhogy többször élvezem a társaságukat, mint nem. Voltak nagy veszekedések, meg verekedések, de legalább annyi nevetés is volt mint sírás (szóval rengeteg). Jó volt az.:)

Szombaton találkoztam Kingával (lengyel au pair). Tea kertbe mentünk. Ez egy nagy, de legalábbis nem kicsi hely, aminek elkerített részei vannak, hogy a csend és nyugalom ölébe ülhessetek be a másikkal kivesézni az élet nagy dolgait. Tudom, hogy otthon is van ilyen, de nekem még új volt..:)

Vasárnap meg Manóval mentem el Wicklowba. Na hát oda azért mentünk hogy menjünk végre valahova ami nem Dublin. Ez a wicklow egy kisváros azt hiszem, a tenger mellett, egy órára Dublintól. Elbuszoztunk, aztán leszálltunk, aztán megnéztük a tengerpartot (itt meg kell említsem hogy: wáóóóóóóóóóóó:O), meg piknikeztünk a public wc előtt, aztán meg sétáltunk, meg sétáltunk, meg sétáltunk is asszem. Na tehát összeségében nem is volt más Wicklowban mint a tengerpart, de komolyan olyan szép volt, hogy az is igazán elég. Na szóval megvan a harmadik Írországi város ahol voltam. Volt még kettő másik is hogy az igazat megvalljam, de azok nem érnek, mert csak utólag derült ki hogy más városok, én azt hittem dublinban vagyok..:)

Wicklow

Hétfőn meg ugye szülinap. Úgy értem az enyém. Hát próbáltam úgy csinálni mintha nem lenne, úgyhogy az egész napomat a könyvtárban töltöttem. De mikor hazaértem, egy kis torta fogadott. Jajj olyan kis ari volt az anyuka hogy vette. Mondjuk még jó hogy vett, alapdolog, de azért na..ari volt. Meg el lett énekelve a Happy Birthday is, szóval a végére egész szülinapos fílingje volt a dolognak. Aztán meg ideültem a laptop elé..és hát mit látnak szemeim: az én Drága Anyukám is sütött nekem tortát. Most mondjátok, hogy nem nekem van a legjobb Anyukám a világon!!:):)

A hét további része a napirutin jegyében telt.

És íme itt a péntek este, szülők nélkül. Vasárnap jönnek, addig én vagyok a főnök. Hosszú hétvége lesz ez az biztos..

 20 év. Úgy telt el ez a 20 év akár egy pillanat, és ez nem valami költői túlzás. Tényleg. És elszörnyedek hogy ha belegondolok hogy még kétszer ennyi és már 60 vagyok, mert akkor mindjárt 60 vagyok, úristen még ne mááááááááááár!!!!

20 év után felteszi az ember lánya a kérdést: vajon jól csináltam?

Aki olyan maximalista magával szemben mint én, az soha semmilyen körülmények között sem gondolhatja hogy jól csinálta. Gondolhatja hogy „nem csináltam rosszul”, vagy hogy „ jó úton haladok hogy jól csináljam”. De hogy jól csinálta…sosem.

De tudjátok mit? Egy idegen országban egy idegen család házában szülinapozok egy zacskó csipsz meg egy csomag keksz társaságában. Éjfél van és fél hétkor kelek. És kiabálnom kell majd, meg lépcsőn rohangálni, meg feneket törölni, és mindehhez jó képet vágni. Úgyhogy a minimum, amit megérdemlek az az hogy beismerjem végre magamnak: jól csináltam. És jól csinálom. És jól fogom csinálni!

Köszönöm a köszöntéseket, sokat jelentettek!:) 

Kedves Drága Katikám! Igaz tudod, hogy alig várom hogy lássam a szalcsis videót!? Mondjuk, élőben lett volna az igazi..:/

Péntek hajnal négykor kaparászásra ébredtem. A kandallóban volt valami, de legalábbis a környékén. Na hát mondom nem igaz, itt van egy egér a szobában. Először magamra húztam a takarót, gondoltam hátha nem vesz észre. De mivel továbbra is hallottam a kaparászást, összeszedtem minden bátorságomat hogy leugordjak az ágyról, és kirohantam a szobából. Aztán a szomszéd szobában még aludtam amennyit lehetett. Reggel felkelek…hát annak a szobának a kandallójában is kaparászott valami. Na mondom akkor ennyit az egér elméletről, ez valami más lehet. Aztán, kinéztem az ablakon és rájöttem: hócska kopogott a kandallókban.

Tél köszöntött Dublin utcáira. Bizony ám, olyan hórengeteg hullott ide, mint amennyi még sose nem! Emlékszem, hogy előadtam otthon hogy majd milyen jó kis enyhe telem lesz, hogy itt nincs hó, nincs fagy csak egy kis zápor- zivatar. Erre meg már novembertől jégbe fagy a város. Na de azt leszámítva, hogy az időjárás áthúzta a számításaimat, nem számít hogy havazik. Sőt, egész jó móka. Már hógolyóztam is, meg építettem hóembert. Azért is jó ez az au pairkedés dolog, mert néha megköveteli hogy visszamenj gyerekbe. Az pedig jól tud esni, higgyétek el. Próbáljátok ki ti is!:)

Egyébként itt még a havazás is más. Akármekkora vihar volt itt, én villámlást meg mennydörgést egyszer sem hallottam. Most meg alig van hóesés villámlás nélkül. Mégijet.. A hó meg gömbalakú. Mint valami mini hógolyó. Jó nem mindig, de többször olyan mint amolyan. 

Az meg, hogy az írek hogy fogadják, az is tök érdekes. Mert nekik – bár tavaly is havazott már egy kicsikét- mégiscsak nagy dolog, hogy hójuk lett. Úgy fényképezik, mint valami természetfeletti jelenséget. A havat is, meg itt felénk van egy csatorna, ami félig-meddig befagyott. Na a hídon komolyan mindenki megáll és fényképez.:D Na meg el lehet képzelni milyenek az útviszonyok ilyen időben, egy olyan helyen, ahol nincsenek olyan sószóróval meg hókotróval felszerelt hősharcos közutasok mint az ÉN APUKÁM. Ja meg itt garázsok sincsenek, úgyhogy általában mindenki az utcán parkol a háza előtt, szóval jópár centis hóréteget kell eltüntetniük ahhoz hogy egyáltalán kocsiba szálljanak. Valahogy van egy olyan érzésem is, hogy téligumi meg végképp nincs errefelé.

Ha hó van, akkor iskola nincs, úgyhogy holnap-holnapután úgy kábé 12 órázok. De ez már egyéni szoc. prob.

Puszi nektek, mindjárt megyek haza! (Amit egyébként – hogy a tévhiteket eloszlassam- igenis nagyon-nagyon várok!:))

Fú jó sokszor használtam a "hó" szót. Most ez így stilisztikailag nem klappol, na de annyi baj legyen.:D

Most lássuk, mi fán terem az a Dublin:

-        Van egy folyó, a Liffey, ami ugyanúgy ketté választja a várost, mint Budapestet a Duna. Na ha Budapestet vesszük alapul, én Budán Lakom. Csini környék. Gondolom ez az üzleti negyed is, mert ez a része a városnak folyton tele van jólöltözött, nyakkendős, öltönyös, kosztümös emberkékkel. Már én is a városközpontban lakom, de hogy a legközpontjába eljussak, ahhoz is csak fél órát kell sétálnom. Aztán az ovi 5 perc séta, teszkó 10, park 10, a suli meg 15, úgyhogy nem panaszkodhatom a lakhelyremre. Egyébként meg nagyon szép város ez a Dublin. Én nem mondom, hogy szebb, mint Budapest, na de szép oszt kész.:)

-        Időjárás. Mióta itt vagyok, már minden féle-fajta esővel találkoztam. Van, amit nem látsz de érzel, van amit látsz de nem érzel, és van amit érzel is meg látsz is. Van szeles eső, van esős szél, van hideg eső, van meleg eső, van dézsából öntős, meg szemerkélős. Van amelyik három perc után meggondolja magát, és van amelyik egy nap után sem. Még olyan is van, hogy nincs felhő de van eső. Az azért természetfeletti. És…szivárvány is van.:)

-        Semmi ne lepjen meg. Hogy egy erős példával éljek, egy hete Manóval sétáltunk, és egy csúnya pucér pasi jött velünk szembe. Hát hol máshol történne ilyen, ha nem itt?:D De amúgy is van itt annyi furcsaság, hogy már észre sem veszem, hogy furcsaságok.

-        Közlekedés. Piroson átrohangáló mindenki. Emeletes busz emeletes busz hátán. Az icipici keskeny úton úgy kanyarodnak, hogy kishíján leviszik a gyalogosok fejét. Átlagban 12 percenként váltják egymást. Percenként, amikor nincs rájuk szükséged, 15 percenként, amikor szükséged van rájuk és 20 percenként amikor szükséged van rájuk és az eső is esik. Visszajárót nem kapsz a sofőrtől, mindegy mennyivel fizetsz, de az emeletről adja a kilátás.

-        Az írek: hát először is sportmániások. Szombat- vasárnap meccslázban ég mindenki. Az utcán sálakat árulnak, aki nem a stadionba megy szurkolni, az a pubokba. Felénk van a stadion is. Olyan tömeg vonul itt a meccsek előtt meg után, hogy ajjé. Na de nem csak nézni szeretik ám a sportot, hanem űzni is. A parkok tele vannak foci meg tenisz meg bowling meg a csuda tudja milyen pályákkal. Annyi féle játék van itt, hogy nehéz számon tartani. Hoki, meg rugby, meg krikett meg foci. Meg amiről még nem tudok. Na meg a futás. Hát ezeknek mindegy, hogy eső vagy sár, vagy akármi. Futnak. Ráadásul olyan kevés ruhába, olyan hidegben, hogy rájuk nézni is rossz.

-        Másodszor meg nagyon barátságosak. Már csak ha abba belegondolunk, hogy mit szólnánk mi, magyarok, ha ennyi rengeteg külföldi települne be hozzánk, hogy a munkahelyeinket élvezzék, meg mindent ami azzal jár. Na hát az íreknek mukkjuk sincs. Én legalábbis úgy látom. Na és akármikor térképpel a kezedben látnak meg, odajönnek hozzád hogy megkérdezzék, tudnak e segíteni. Mégiscsak rendesek. Ja és bulizni is tudnak, meg kell hagyni. Idióták.:D

-         Az öltözködésnek is van egy sajátos módja itt. Ránézésről meg tudod mondani hogy valaki nem ír, mert normálisan öltözködik. Az ír lányok fején több az alapozó meg a smink, mint a bőr. Nem arról van szó, hogy nem áll jól nekik, de az ember elgondolkozik azon hogy, ÚRISTEN EHHEZ HÁNYKOR KELNEK FEL? Itt nincsenek emósok, de helyette valami érdekesebb: a melegítősök. Meg van az a rongycsizma (amilyen neked van Bettiii, tudod…). Na az le nem szárad róluk. Majd ha akciós lesz, veszek.:D És már láttam olyat is hogy pizsamába vásároltak a teszkóban. És most ez nem valami metafora. Pizsama volt, mondom.

Na hát nagyvonalakban ennyi. J

Ha normális munkád van, akkor magától érthetődő, hogy otthon töltöd a hétvégéd. De ha au pair vagy, MEG NE PRÓBÁLD. Az otthon maradás annyit jelent, hogy önként vállalod, hogy hétvégén is dolgozol, mert a gyerekek rádszállnak. Te meg mivel kedves vagy és jószívű, hagyod, közbe pedig megesz az ideg, és kikészülsz. Na én ebbe a hibába estem múlt hét előtti vasárnap. Fú de nagyon megbántam. Múlt héten csak csütörtökig dolgoztam, de olyan lassan telt mintha befagyott volna az idő, mert ugye nem sikerült feltölődnöm a hétvégén…sőt idegroncs lettem.

Igazából hétközben nem sok érdekes dolog történt velem, csak húztam az igát. Esetleg azt tudnám megemlíteni, hogy egyszer lefejeltem egy oszlopot míg Wandrillehoz beszéltem (áócs), és egy emeletes busznyi ember is látta, arról a buszról amelyikre az eset után egyből fel kellett szállnunk (haha lehet nevetni). Egyszer meg békésen sétáltam haza a teszkóból, szatyrokkal teli kézzel, és lesz*rta a fejem egy madár. Hát az is mesés volt. A méretből ítélve hattyú lehetett.

Na de aztán jött a szuperrrr hosszúhétvégém, amikor is tanulva az esetből csak fürödni meg aludni jártam haza (kis túlzással). Pénteken vásároltam, aztán meg mulattam egy kicsit. Kettőig. Mert hogy van a Laura, egy német lány, akivel a külföldi „ismerőseim” közül a legtöbbet találkoztam eddig. Egész aranyos csaj. Persze az én drága barátnőimnek nincs párja a világon, mert ők a LEGJOBBAAAAK, de hát mégsem állhat meg az élet nélkülük. Na tehát Laura végre rászánta magát, hogy az éjszakai busszal menjen haza, ne a 11essel. Elmentünk egy „bármi, csak ne Temple bar” túrára. Tökjó volt, még egy részeg írrel is beszélgettünk. Közlöm, hogy 2 hónap óta ez volt az első eset, hogy írrel beszéltem. Nem hiába mondom, hogy sok itt a külföldi…

Szombaton Arival mentünk a botanikus kertbe. Ami tökjó meg szép meg minden, de sajna rákezdett az eső, úgyhogy csak egy kis részét láthattuk. Na de majd legközelebb. Ja meg előtte megnéztünk egy temetőt, ami a közelben volt és híres, mert régi meg mert szép. Biztos neve is van, de nem tudom. Lényeg hogy
hatalmas volt, és egy része tele volt nagyon régi, monumentális sírokkal. Mintha a 19. századba csöppentél volna vissza. Szép volt. Meg csendes.:D

Vasárnap meg Évával találkoztam. Hát Éva egy dublini nanny, aki idősebb az anyukámnál, de fiatalosabb nálam. Tényleg, igazán, nagyon, annyira!! Jófej.:) És hát vele elfecsegtünk estig.

Na így kell eltölteni egy hétvégét. Szép volt Betti.

És még azt akarom elmondani, hogy ha szabadidőm van, akkor előtanulok. Mert igenis, még mindig tervem, hogy egyetemre menjek. Nem maradok örökre au pair, meg lehet nyugodni. Téma lezárva!

 Akkor lássuk a fontosabb momentumokat az utóbbi napokból…

Na hát ugye én a városközpontban lakom, és a gyerekekért is oda megyek, úgyhogy általában van szerencsém látni a közéleti eseményeket is. Szerdán volt itt egy jó nagy sztrájk, sokrengeteg ember sárga pólót vett fel, jól összegyűltek, és megpróbáltak minél nagyobb hangot kiadni magukból. Mert ugye Írhont sem kímélte a válság, és hát nagyot koppantak akik eddig a jóléthez szoktak, úgyhogy irány az utca. Egyébként, ha valakivel szóba elegyedsz akkor először megkérdezi honnan jöttél, aztán meg azt hogy ott hogy viselik az emberek a válságot. Legalábbis tőlem mindig ezt kérdezik…:D

Pénteken a gatyám bekékített pár ruhát mosás közben. Agyvérzés. Na mondjuk még szerencsésen megúsztam mert semmilyen létfontosságú darabot nem érintett a dolog, de akkor is milyen gáz már. Mondtam is neki, hogy még egy ilyen, és visszaviszem a New yorkerbe. 

Szombaton a régnemlátott Arival találkoztam, és tettünk egy nagy sétát a főnix parkban. Hát őzikét még mindig nem láttam, de nem kell aggódni, addig járok oda míg nincs meg Bambi. Ja és mivel volt egy olyan tévinfónk, hogy van ott botanikus kert, leszólítottam egy párt, hogy tudják-e hol van (persze angolul). És mi volt a válasz? „Mi is magyarok vagyunk”. Hát jól bele trafáltam.:D És amúgy már sokszor csapta meg magyar szó a fülem. Vagyunk itt egy páran.

Mikor a nagysétából hazaértem, bébiszitteltem. Méghozzá egy iciripicirike kisbabára. A család barátai kértek meg hogy vigyázzak rá, házhoz is hozták meg minden. De mikor megláttam az anyukája karján, hát a szívroham környékezett meg. Mert egy ilyen kis apróságért felelősséget vállalni mégiscsak…jajjj. Négy hónaposnál nem lehetett több. Két óráig sem kellett rá vigyáznom, de fárasztóbb volt, mint öt óra a négy gyerekkel. Úgy féltem, hogy összetöröm.:) Ráadásul az első fél órát végigcsuklotta, ami egész ijesztő tud lenni, ha az ember nincs tisztában vele hogy ez természetes. És azokban a nagyon ritka percekben, amikor sikerült aludnia kicsit, két dologra gondoltam. Az egyik, hogy vajon vesz e még levegőt. A másik, hogy úristen, hát ezt az énanyukám is végigcsinálta velem, és nem csak két óráig, hanem hosszú-hosszú hónapokig. Hát én..én…ezt nem is sejtettem. AZ ÉNANYUKÁM A LEGSZUPEREBB A VILÁGON!:)

Csütörtök-vasárnap azt csináltam hogy nem csináltam semmit, ami már azért meglehetősen rámfért. Hálelúja.:)

Kicsit nem vagyok már képbe mik történtek mióta nem írtam, szóval csak úgy vázlatokban:

-        Elmentem múzeumba a nemszeretem családdal meg két gyerekkel az enyémeim közül. Három emeletnyi kitömött állatot néztünk meg, de legalább így két hónap után túlestem az első muzeális élményen.

-        Elvittem mind a négy gyereket a moziba. Hát először is tudni kell, hogy még ilyen sokáig házon kívül nem voltam négyőjükkel, és bizony nem volt egyszerű, főleg nem egy emberrel teli bevásárlóközpontban. Az előző au pair egy ilyen mozizás során el is hagyta tavaly Colombe-ot. Szerencsére én ugyanazzal a négy gyerekkel értem haza, akikkel elindultam, na de nem kell elájulni tőlem, mert gyerek helyett a kulcsot hagytam el, és mivel senki nem volt otthon meg kellett várni apukát hogy bemehessünk. A gyerekek, mikor látták rajtam milyen szomi vagyok, olyan kis megértőek voltak, abbahagyták a nyavalygást, sőt még azt is elfelejtették, hogy pisilniük kellett. Jajj de olyan rossz volt, hogy majdnem kitörtek belőlem az első dubilni könycseppek. Már olyan büszke voltam magamra,  hogy semmit nem hagytam el mióta itt vagyok (na jó egy fél fülbevalót). De úgy néz ki, ezt sosem fogom kinőni… Egyébként apuka igazán nem bánta, meg mondta hogy egyáltalán nem gond, ez előfordul, blablabla. De akkor is gáz elhagyni a kulcsot. Gáz Gáz Gáz. Rossz anya vagyok:D

-        A család péntek délután lelépett a hotelba, és itt hagytak a vendégekkel. Igazi szabadságon voltam végre három napig.:) Szombaton búcsút vettem Manótól, aki most két hétig otthon lesz.LLLL Péntek meg vasárnap este meg a Temple Bar-ban voltam más au pair jányokkal, persze csak fél 12-ig… (picit azért fáj a szívem mikor arra gondolok hogy otthon másnap fél 12kor mentem haza, na de ez most másvilágJ).

 A temple bar az amolyan szórakozónegyed-féle, tele pubokkal és hotelokkal, de ez inkább a túristáknak szól. Egyébként nagyon szuper, minden kocsmában élőzene megy- folk, sláger, jazz, meg kitudja még mi-  és olyan hangulat van, hogy csak na. Mindenki énekel, meg ugrál, meg táncol, meg írtáncol, meg mosolyog meg vigad. A hétvégén Haloween volt, úgyhogy az utcák jelmezes emberkékkel voltak tele, meg minden felől tüzijátékot lehetett hallani (látni alig, mert magasak az épületek), meg egy csomó beöltözött kisgyereket is láttam „csokit vagy csalunk”-ozni. Mókás.:D Ja igen, meg a házak is fel vannak díszítve: műpókháló, művér, meg tökök, meg denevérek, szóval minden ami Haloween.

-        Na és végre megtapasztaltam, milyen érzés nemaupair fizetést kapni. Hát fantasztikus. A vendég gyerekekre vigyáztam szombat este. És igazából csak elolvastam három rövid mesét, majd megnéztem egy filmet, majd lefeküdtem aludni. A 4 órás kemény melóért kaptam 35 eurót (9800 Ft). Bizony ha nem családdal élnék, naponta kapnék annyit, mint amennyit hetente. Elgondolkodtató…

 Na először is a szülő nélküli hétvégéről..

 Ahogy önmegígértem, tényleg mindent megtettem hogy jól érezzék magukat. Mégiscsak a szüleiket pótoltam, akiket igazán de nagyon szeretnek, szóval az utolsó kedvességet és türelmet is ki kellett préselnem magamból, hogy minden rendben legyen. Sajnos ez azzal járt, hogy a nap végére pont azoknak nem maradt belőle, akik igazán fontosak, gondolok itt drágakedveskiscsaládomra a webkamera másik oldalán, meg mindenkire, akit nem kerestem az utóbbi napokban, pedig megérdemelték volna. De naggyon megérte a fáradozás! A hosszú hétvége végére úgy megszerettek, de úúúúgy… És most már valóban könnyebb kezelni őket. Már az is elég kárpótlás a fáradozásaimért, hogy Soline, aki az első este egy órás hisztigörcsben ordibálta hogy az anyukáját akarja, hétfőn egy kis emlékkártyát készített azzal a felirattal hogy: „Köszönöm a csodás hétvégét”.  Igazából regényt írhatnék annyi minden jó/rossz dolog történt a 3,5 nap alatt, de nem fogok, mert a lényeg hogy túléltem, és megcsináltam, és ANNYIRAJÓ VOLTAM. Szeretem, ha valami sikerül.:)

Na de! Ahogy már megszokhattam, most sem élvezhetem a munkám gyümölcsét, (azt, hogy mostmár valóban szófogadóak), merthogy egy francia család idepofátlankodott egy hétre, három gyerekkel. És tényleg ez a jó szó rá, mert csak telefonáltak, és közölték, hogy megvették a repülőjegyet, és itt fognak megszállni. Anyuka meg nem tud nemet mondani, és kerüli a konfliktust, úgyhogy nem ellenkezett. Nagyon dúrva, mivel idegesíti őket ez az élősködő család, apuka nincs itthon esténként, és a hétvégét egy dublini hotelban fogják tölteni, hogy addig se legyenek velük. Szó szerint elmenekülnek a saját házukból, ami szerintem fölöttébb mókás. Az már kevésbé, hogy a héten négy helyett !!7!! gyerekre vigyázok, és hétvégére egyedül maradok egy idegen családdal, na de nem árt a változatosság. Bár ezek a gyerekek olyan kis nyomik, velük nincs kedvem lakni.:D Az anyjuk meg kibírhatatlan, fujjfujj valaki lője le. Például ma, mire lementem reggelizni már csak másfél szelet kenyér maradt, és mondta az anyuka hogy Bettina, ez a tied. Erre a nő egyből megkérdezni, hogy Bettina, nem adnád nekem az egyiket? Hát most ez milyen már, hogy kikönyörgi a számból a kaját. Na de ez csak egy gyenge példa. Látni kéne mit le nem művel itt. Ja meg volt egy kis szabadidőm, mondom gépezek egy kicsit…hát nem itt ült az én kis laptopom előtt?! ÉS NE LEGYEK IDEGES?

Jó, nyelek egy nagyot, mert ha a család úgy döntött, hogy megtűri őket, akkor kénytelen vagyok velük tűrni.

Ó és tök vicces, anyuka azt álmodta, hogy felmondok, mert hideg van a házban. Hát már nem akartam mondani neki hogy volt is egy kis igazságalapja..:D

Végül egy kép tegnapról...Így néz ki egy tipikus dublini pub.:)

 Éppen kezdtem azt érezni, hogy megtanultam kezelni a gyerekeket, beosztani az időm, elkapni a ritmust meg minden, és az utóbbi napokban már tényleg nem is voltam hulla mire végeztem. Na de ezt az újjonnan szerzett rutint nem mostanában fogom kiélvezni. Szülőék rám hagynak három gyereket péntektől hétfő estig, hogy a legnagyobbat elvigyék Spanyolországba a szülinapjára. Aztán pedig őszi szünet, ami azt jelenti, hogy nem lesz egy gyerekmentes órám sem egész héten. Persze 40 órát tervezett be nekem anyuka, de ő sem gondolhatja komolyan, hogy a négy gyerekből egy sem akar majd velem lenni miután lejárt a munkaidőm. Nem is az a baj hogy sok, hanem hogy nem lesz megfizetve ez a kis túlórás móka. Valahogy szívesebben fárad az ember, ha aztán meg van a látszatja. Na de mivel ez nem a gyerekek hibája, itt és most megfogadom, hogy ugyanolyan kedves rendes leszek így is, mint mindig. Legalábbis megpróbálom.:)

Ezután a hét után olyan edzett leszek, hogy gyerekjáték lesz ez a gyerek-játék. 

 Szombat reggel Anyuka arra utaló jelekre ébredt, hogy a baba elment. Mindenki szörnyen megjiedt, de szerencsére kiderült, hogy semmi gond. Annyira aggódtam! És meg kell mondjam Anyuka végig olyan higgadt maradt, hogy igazán le a kalappal!! A jó hírnek a szülők annyira megörültek, hogy elhatározták, hogy nem várnak tovább, és elmondják a gyerekeknek. Szóval aznap még az átlagosnál is jobb kedvük volt. Kis cukikák voltak. Egyébként így az egész szombatom arra ment rá, hogy a gyerekekre vigyáztam, mert a szülők délelőtt a kórházban voltak, este meg elmentek mozizni. És bár hétvégén elméletileg nem dolgoznék meg sem fordult a fejemben hogy ez így nem oké. Eddig magam sem vettem észre, de egyre erősebb a gyanúm hogy megszerettem őket.:)JJ

A vasárnap meg szupervasárnapikus volt. A vasárnapok a legjobbak!:)J

És és és kaptam egy új ágyat. (A régiről nem is írtam, mert annyira dúrván szörnyű volt, hogy szégyelltem még megemlíteni is. tényleg.) És és és még annyira nagyon hideg sincs már a házban. Bizony akkor tudod csak igazán értékelni az ilyen apróságokat, ha megtapasztaltad milyen az, mikor az ágyad rugója szétszedi a hátad, vagy ha hetekig kabátban kell ülnöd a szobádban.

Ó és azt kihagytam, hogy azért anyuka beszélt rá, hogy karácsonykor menjek. Kifizetik a januári és a karácsonyi jegy különbözetét, mivel én főleg azért nem akartam karira menni haza, mert szörnyűdrága. Most abból a szempontból hogy ezt felajánlotta nagyon rendes kedves, de azért nem kell tőle elájulni, mert nagyon sok család alapból kifizeti a jegyeket, és azért sokszor több időre is mint egy hét. Na de azért meg lehet tapsolni anyukát meg apukát, mert végülis nekik köszönhetően megyek.

 A hétfői idegösszeroppanásomat egész kellemes napok követték hálistennek. És csütörtökön bevetettem a titkos fegyverem, az albertkeksz szeletet, úgyhogy a következő napokban zsarolhatom a kölköket, hogy nincs több fini süti, ha nem lesznek kisangyalok!

Na és még mást is csináltam csütörtökön. Azt szögezzük le, hogy Dublin és Bábel tornya között nem sok különbség van. Itt igazán minden féle-fajta nemzetiség megfordul, és az utcán sétálva sokszor kevesebb angol szót hallasz, mint bármi másmilyet. Egyszer valaki nagyon unatkozott, és gondolta megszervez egy „Language Exchange” találkozót. Ez annyiból áll, hogy az emberkék összegyűlnek egy pubba, és mindenféle nyelveken beszélnek, amin csak tudnak. Nem kell nagy eseményre gondolni, 15-20an ha voltunk összesen, és úgy 2-3 óráig tartott, de tényleg érdekes volt. Németek, olaszok, magyarok, írek, meg kitudja mifélék ültek egy asztalnál és beszélgettek, meg egymást tanítgatták hol angolul, hol magyarul, hol máshogy. Szóval tetszett. Párszor biztos elnézek még, főleg hogy 10 percre tőlem tartják.:)

Hazafele Adrival mentem, akit ott ismertem meg, és akiről kiderült, hogy nagyon közel lakik hozzám, úgyhogy neki kétszer is örültem. Épp elköszöntünk egymástól, amikor egy marokkói hapi megkérdezte, hogy magyarok vagyunk e (magyarul persze), aztán félig magyarul félig angolul regélt a magyarországi emlékeiről, hogy konzultáns volt, meg hogy  ismeri Vágó Istvánt meg Orbán Viktort, meg a fene tudja még kiket. Az még mindig rejtély, hogy valóban igazat mondott e, de annyira jól értesült volt, hogy komolyan elgondolkoztatott. Igaz-nem igaz, nem is ez a lényeg, hanem az hogy két magyar beszélget Dublinban, és ezt meghallva egy Marokkói is csatlakozik. ÉÉÉÉÉrted????

Apropó emberek! megvan a repjegyem! december 20-27-ig otthon vagyok!!:)