Bonjour!

Millió évek óta nem írtam már ide, de csupán ide. Mert azért én szorgalmasan pötyögtem, amikor csak tudtam, viszont technikai okok miatt nem tudtam feltölteni. Így hát csak gyűlt és gyűlt a hatalmas sok betűsereg, ezennel pedig mindet rátok uszítom kedves otthon hagyott szeretteim.

április 20, szerda

Hát itt vagyok. Kivetve a semmi közepére, internet nélkül, és mobil nélkül, és a laptopomat is csak addig használhatom, amíg le nem merül az aksi. Asszem laptop helyett jobban tettem volna, ha 20 81%-os étcsokit hozok, mert már nagyon a végét járja az az egy, amim van. Kezdek együtt érezni azzal a Tom Hanks-el aki a Fed-exnek dolgozott. Én is vágyom egy feltunningolt focilabdára, csak hogy valamihez a saját nyelvemen is beszélhessek. No de nagyon a közepébe vágtam, nézzük hogy kerültem ide.

Megkezdődött a tavaszi szünet, és hát hova máshova száműzhetnék ilyenkor a gyerekeket, ha nem a nagymamához? Már januárban meg is vették anyukáék a jegyeket, hogy húsvétra elrepítsék a meglepetés csomagot a nagyszülőknek: 4 gyereket, meg egy au pairt.

Hétfőn- nehogy már egy kis erőt gyűjtsek a következő két hétre- 10 órát dolgoztam. Aztán még elmentem egy állásinterjúra, ami azt hiszem sikertelen volt. Én szimpi voltam nekik, meg a munkatapasztalatom is, viszont az órabér amit kértem volna kevésbé. Hát majd még nézelődök. Nekem ha maradok ha megyek ugyanolyan rossz és jó.

 Kedden is korán kezdtem, és 4-ig otthon gyerekeztem, aztán indultunk a reptérre. 6kor szállt fel a gép. Hosszú út. 4 gyerekkel és az apjukkal legalábbis meglehetősen hosszú.

Megérkezve pedig a nagyi párizsi lakásába mentünk. Két amerikai lány bérli, az egyikőjük szobájában aludtam. Ahogy néztem az ablakból a háttérben fellobbanó párizsi fényeket, akkor tudatosult bennem, hogy bizony nem sokat ér, hogy elmondhatom, hogy voltam már Párizsban, ha csak ennyit látok belőle… De végülis olyan fáradt voltam, hogy még rendesen elszomorodni sem volt energiám, ágynak dőltem és puff. Másnap már kelhettem is, hogy menjünk a fogorvoshoz, aztán meg a nagyihoz. A reggelinél az apuka csodálkozva fogadta, hogy még nem voltam Párizsban, úgyhogy úgy döntött, hogy ha lesz időnk, meglessük az ejfel tornyot. Végülis ez csupán 10 perccel több sétát jelentett, na de tőle már ez is áldozat. Na de ez annyira részletkérdéssé törpül amelett, hogy láttam az ejfel tornyot!!! Mondjuk messziről, de pont jó volt rá a kilátás. Amúgy már nem azért, de ez az eiffel torony nem is olyan nagy, mint amilyennek hangzik, bár majd majd, majd egyszer…úgyis megnézem közelebbről.:) Egy kicsit mégiscsak sikerült beleszagolni Párizsba, amíg voltunk a fogorvosnál, és utaztunk a metróval, meg evártunk a vasútállomáson. És hogy milyen Párizs? Millió féle- fajta ember, és és annyira nyüzsög, meg pezseg , meg jajj mágnifikkkkk! Sok néger, meg voltak fegyveres katonák, meg az elmaradhatatlan kéregetők! Imádom a kéregetőket. Ahol ők vannak, ott nagyváros is van!:) Szóval igazán mindent összevetve remek volt az a pár órácska, amit Párizsban töltöttem. Csak naggyon naggyon kevés is. Majd úgyis pótlom. Igaz?!

Aztán ugye felszálltam a gyerekekkel a vonatra, pontosabban TGV-re. Igen, erről meg is feledkeztem, hogyha Franciaország, akkor TGV!:) Szóval ezt is kipróbáltam. Kétemeletes volt, és repesztett, mint állat. Mondjuk, nem azt mondom, hogy hangsebességgel mentünk, de csak gyorsabb mint egy intercity. Na hát ezt is kipróbáltam. Pipa. Ja és hogy hova érkeztünk? Ha én azt tudnám... Majd ha google közelben leszek, megnézem a térképen. Szóval az eddig szerzett információk a helyről ahol most vagyok, és aminek a gyerekek szerint nincs neve (egyébként hiszek nekik, mert ezt nemhogy városnak, nemhogy falunak, de még tanyának sem nevezném, mert ez igazán csak egy bazinagy ház a semmi közepén). Bourgogne régióban vagyok. Párizstól 1 óra 20 percnyi útra TGV- vel mérve. Hát. Egész szép vidék. Na jó, csak haragszom rá, mert nincs benne wifi, és nem tudom használni a telefonom. Nem akarok senkit félrevezetni, szóval beismerem hogy GYÖNYÖRŰ! És ez a ház. Hát hatalmas. Kezdem megérteni hogy miért itt töltik a gyerekek a tavaszi szünetet. Olyan mintha egy játszókastélyba jöttek volna, az üveghegyen túlra, oda ahol a szóló szőlő és a csengő barack terem, és ahol mézeskalácsból van a kerítés…Szóval értitek.

Itt van az apuka egyik nővére a két kislányával, meg a nagyszülők, meg én meg a 4 gyerek. De a hétvégén például 21-en leszünk, azt azért megnézném. Meg is fogom.:S

Szóval a következő két hétben a nagyi lesz a főnök. Igazából elég korrekt. Elmondta hánytól hányig dolgozom, és azon kívül azt csinálok amit akarok. Bár ha a lehetőségeket tekintem…:S Szerencsére most más gyerekek is vannak a házban meg itt a két nagyszülő, ami szintén újdonság, így a gyerekek egész elfoglaltak. Ez azt jelenti, hogy valóban van rá esély hogy néha-néha megszabaduljak tőlük. Összegezve a munkakörülmények jobbak mint Spanyolországban, viszont ez két hét, nem egy, szóval ugyanott járunk.

A mama egyébként nagyon kedves, és tényleg segítőkész meg minden, viszont azért látszik, hogy a maga kis elvárásaira nagyon érzékeny, és be is akarja őket tartatni. Na de ha ennyin múlik, akkor jóban leszünk.

Nagyon szeretnék pár sms-t elküldeni. Ha rákereshetnék a neten, hogy milyen centre number-t kér a mobilom, meg mi az hogy define number, akkor biztos tudnék. De van net? Niiiiincs!!! Bár ha netem lenne, alapból tudnék sms-t küldeni az ír telefonszámommal. Hm. Azért vicces hogy mennyire függ az ember manapság ettől a sok elektronikus kütyütől. Viszont ha anyukámat nem tudom felköszönteni anyáknapján, vagy ha Katikának nem tudok gratulálni a ballagása alkalmából, én lelövöm magam. Le én!

Ok. A lényeget leírtam. Fáradt vagyok, csoda hogy volt erőm blogot írni, úgyhogy azt hiszem jobb, ha megyek most. Bár ezt kicsit később olvassátok majd…de szeretlek titeket!:)

Április 21. csütörtök

Na hát túlvagyok az első igazi munkanapomon itt. Ugyebár a nagyszülők, pontosabban a nagymama szabályai szerint működnek most a dolgok, és végül is elég korrekt az öreglány. Rendesen beosztotta az időm, és nem várja el, hogy az egész napot velük töltsem. Persze majd csak a szerencsén múlik, hogy az a pár szabad óra, amit elméletileg azzal tölthetek, amivel akarok nem-e a gyerekek oltárán áldozódik fel. Na de hát ilyen ez az au pair- élet. Ma három szabad órám volt, ami a minimum a túléléshez, de attól tartok a maximum amit itt elérhetek. Viszont ez a három óra mesés volt. Kiültem a napocskára és ott olvastam, vagy csak Bourgogne dimbjeit-dobjait csodáltam, a zöld füvet a bocikkal, meg a kék eget, meg azt a hatalmas nyugalmat, amit itt komolyan mondom harapni lehet itt. Talán rám is fér ez a pár nap. Kinyugodalmaskodom magam egész életemre, de még a következőre is.

Egész átlagos dolgom van itt: hogy megreggeliztessem a gyerekeket, meg segítsek az ebédkészítésnél, meg a vacsinál. Meg pakoljak ki a mosogatóból meg teregessek. Szóval ez is tűrhető. Persze ahányszor a gyerekek elkapnak, akkor játszok velük meg kedves vagyok meg rájuk szólok, hogy ejnyebejnye ezt nem szabad meg azt nem szabad, blabla… Hát, mondom..átlagos.

Na most nézzük miféle emberek közé keveredtem. Szóval itt van a két nagyszülő, meg az apuka nővére, és az ő két kislánya. Az egyik négy éves, a másik kettő. Aztán ma este megérkezett az apuka is. Sosem fogom megszokni ahogy a franciák egymás közt beszélnek. Olyan rettentő előzékenyek, hogy az esküszöm perverz -az én kis magyar agyamnak legalábbis. Akárkit megszólítanak, azt teszik hozzá hogy: szivem, meg drágám, meg kincsem, meg szerelmem, meg te akit imádlak, meg te akit szeretlek, meg kedvesem, meg te szép lány, meg én kicsikém, meg szép cicám, kicsi jóember, meg van itt még végtelen variácó, na de lényeg hogy ezen besokallok. Ráadásul a nagyi ezt igazán mesterfokon űzi, és annyira mézesmázosan beszél hozzám is, hogy ma például muszáj volt felajánlanom neki, hogy lepókhálózom a konyha plafonját. Pedig meg sem kért. De annyira kedvesen beszélt, és mivel én nem tudok olyan kedvesen beszélni, mondom, legalább csináljak valami kedveset. Pedig amúgy ez biztos csak egy csapda, és így akar rabszolgát csinálni belőlem. És valóban, nem bírtam már ellenálni a pókhálózásnak, mondom.

Egyébként a beszédstílusuktól eltekintve is kedvesek velem, igazán. És tényleg nem várják, hogy mindent én csináljak. Például a gyerekek nagynénije (eddig) többet vigyázott a gyerekekre mint én. Aztán ott a nagyi, aki mivel csak két hétre látja ezt a négy unokáját, szóval próbál azért sok időt tölteni velük. Na mondjuk már voltak is vicces dolgok: például a 7 éves Colombnak evőkét nyomott a fejébe kajáláskor, amit mondjuk éppen hogy rá tudott tuszkolni. Aztán a 4 éves Wandrille drágámnak meg csecsemőágyat készített aludni. Tök vicces volt a gyerek, mikor meglátta azt mondta hogy: but it must be a joke! Azt látni kellett volna.:D Szóval vannak azért komikus szituációk, kijött már az öreglány a gyereknevelésből azt hiszem. A nagypapi meg a komplett ellentéte. Rendesen kerüli az unokáit. Például azért is kell külön enniük a gyerekeknek meg a felnőtteknek, hogy a papit ne zavarják. Ha találkozik velük meg annyit mond, hogy: csukd be az ajtót (azt is hozzá teszi hogy szivem, de hát francia…), vagy valami hasonlót. Meg így hozzám nem is szól, az is vicces. Most az előbb bejött ide a szalonba hogy valamit megnézzen a térképen, és tökre így átnéztünk egymáson. Mondjuk ez annyira nem érint meg, az apukával is ugyanez van a házban csak kicsit enyhített változatban.

Hú ez tök dúrva most az apuka ideült velem szembe, csak a semmiből itt termett és most itt olvas előttem. Hm még ilyen intim szituációba nem keveredtem vele eddig, de most hogy kipróbáltam, azt hiszem nem is kár, kicsit zavaró ez így. Amúgy is kucog a gyomra, biztos őt is zavarja hogy hallom. Azt hiszem le is állok az írással. Kérdezte hogy mit írok? Regényt? Höhh, ha azt tudná…J Na majd akkor holnap folytatom.:)

Április 22, péntek

Semmi különös nem történt ma. Mondjuk, mi is történhetne a semmi közepén?

Mondjuk van egy sztorim. Mikor én dönthetek mit csinálok, általában a kerítés külső oldalára ülök ki, a ház meg az út közötti füves részre, tanulgatni egy kicsit. És mivel itt süt a nap, én meg barna akarok lenni, úgyhogy döntöttem, hogy bikinit veszek fel, meg hát a cicagatyám. Azért is mentem házon kívül, hogy meg ne mondják milyen szemérmetlen vagyok, hogy puccoskodok előttük. Lélek sem járt arra, egyedül a mami meg a papi hajtott el mellettem, mert mentek vásárolni. Mikor visszajöttem a házba, mondta az apuka hogy nem kell az út mellé mennem azért hogy napozzak. Hát mondom teljesen rendben van, ott nekem nagyon nyugis. De amint kiderült, nem a kényelmem miatt aggódott, hanem azért szólt mert a nagypapinak nem tetszett a dolog.

Hát na fene, hogy ez az öregember még a kákán is…

Április 23., szombat

A mai napról annyit, hogy megérkezett apuka többi testvére is: szóval egy nővér már itt volt a két kislányával, aztán most jött egy másik nővér 3 lánnyal, egy fiúval és egy férjjel, meg jött egy öcsi egy kisbabábal meg egy feleséggel, meg jött egy másik öcsi is, aki dawn kóros. És ezennel együtt is az egész család. Mind a 20-an. És ahogy elnéztem őket, hát olyan kis szépek. Tényleg olyan idilli, együtt-a-család-nagy-a-család hangulat volt.

És a nap végén összebarátkoztam a két kislánnyal, akik itt voltak mikor már megjöttünk. És azért az valami, mert hát hozzájuk csak franciául beszélhetek. Mondjuk a két éves annyira nem bánta hogy mit beszélek, de azért a másik 4 éves. Na mindegy, lényeg hogy jó hatással van a nyelvi fejlődésemre ez a kis kirándulás.

április 24, vasárnap

Szerencsére a mama komolyan veszi a vasárnapot, úgyhogy ma nem erőltettem meg magam. És még az is kiderült, hogy Húsvét van. Anyáék felhívtak ma, és mondták.:) Úgy néz ki, idén kihagyom a locsolkodást, mondjuk attól mindig is herótom volt. Viszont ezeket a meghitt családi pillanatokat látva picurit hiányzik a húsvét. Mert igenis akármilyen idegesítő az egész locsolkodási meg tojásozási cirkusz, mégiscsak összehozza a családot. Mamáéknál akarok húslevest enni, meg töltött fasirtot, meg lengyel szeletet, meg azt hallgatni, hogy mi van kis jóskának meg nagy marinak a közös ismerősének a harmadik szomszédjának a lányával. nehéz lesz hazamenni, de jó:)

A húsvéti szokásokról annyit, hogy sok- sok elrejtett csoki nyuszit meg tojást rejtettek el a kertben, amit a gyerekeknek kellett megkeresni. Húsvéti locsolkodásnak a hírét sem hallották még, de nem csak itt, sehol a világon kelet-európán kívül. 

A két kislányos nővér ma hazament, ezennel 3-mal kevesebben lettünk.

Április 25, hétfő

Ma volt egy picuri holtpontom. Úgy nem találtam a helyem ebben a hatalmas családban, aminek messziről sem vagyok a tagja…

Szerencsére az unokatestvérekkel tökjól eljátszanak a gyerekeim, nagyjából rájuk sem kell néznem, mert a nagynénik meg bácsik megteszik. Átlagos kis nyugodt házimunkát végzek, igazán kényelmes, jót tesz az idegeimnek. És az unokatestvérek is kedvesek, aranyosak, jólneveltek. Ráadásul a mama meg valóban nagyon kedves velem, hátsó szándékok nélkül. Egy hete sem vagyok itt, de már jobb kapcsolatom van vele, mint a dublini anyukával valaha is volt, pedig nagyjából franciául beszélünk egymással. Tudtam én hogy rajtam nem múlt, háhh!

Na de akkor is holtpontom volt. Anyáékkal telóztam pár percet, és míg beszéltünk bizony könnyezett a szemem. Ha egy ilyen családi idillbe csöppen az ember, bizony óhatatlanul egyedül érzi magát.

De ezt tényleg túl fogom élni. Jobb mint amire számítottam.

Április 26, kedd

Lassan telnek itt a napok, lassan de legalább biztosan. És egyébként nem is azért lassúak mert rossz itt, egyszerűen tanyán vagyok, és ahol a madarakon meg a méhecskéken kívül más nem nyüzsög, ott bezony megáll az idő. Már csak apuka egyik nővére van itt rajtunk kívül, meg a 4 gyereke. Remélem maradnak végig, mert az unokatestvérek olyan jól elszórakoztatják egymást, hogy aranyéletem van.

Mindenki nagyon kedves velem, meg alakul a franciám. Meg tökre átjön, hogy hogy élnek a franciák. Mindig eszik a sajtot, meg mittudom én. Olyan kis cukikJ

Azt hiszem, a felén már túl vagyok. Nem tudom pontosan mikor megyünk haza, de colombe pelenkáinak számából ítélve még 6ot alszunk itt. És igazán nem is volt nehéz eddig, csupán lassúúúúúúúú, de naaaaagyoooon.

Április 28, csütörtök

Tökjól telt a mai nap. Fél óra sétára van a legközelebbi falu, ami igazából csupán 6 házból, egy templomból és egy temetőből áll. Ezt látogattuk meg: 8 unoka, egy nagynéni, meg én. Gyönyörű a táj. Egyhangú, de gyönyörű. Egy fél napig elbámulnám.:) Amúgy az uncsitesók nagyon barátságosak, az egyik 13,5 éves, vele például a nyelvi keretekhez mérten egész sokat beszélgettem.

Vacsorakor meg ünnepséget rendeztünk, mert a 4 unokatestvér holnap reggel távozik. Volt lufi, meg gyerekpezsgő, minden gyerek megmosta megfésülte a haját, és szép pulcsit húztak a pizsamára. Egyébként nagyon dúrva milyen sznob ez a család. Bár szerintem általában a franciák. Például itt van egy harang amit evés előtt kongatnak meg. Aztán valamelyik nap azt találta ki a mama hogy a gyerekek piknikezzenek. Akkor kis kosárkákban vittük ki nekik a kaját. Mégiscsak nevetséges. (Na jó, ha leszek nagymama, én is fogok ilyet, egész kedves volt.) Meg olyan precízen terítünk meg, hogy az vicc. Még késalátét is van, nem értitek?!?! Fú meg régi portrék a falon. Meg gyertya van a csillárban. Mondom. Sznobok.

Mindegy, kedvesek. Ráadásul a nagyi azt mondta, hogy ha Párizsban járok, telefonáljak neki, és a vendége vagyok, mert ugye van ott egy lakása. Na nem hinném, hogy valaha is élek a lehetőséggel, de ez mégiscsak kedves, n’est-ce pas?

és lám milyen jó ha van egy kis kényszerszabadideje az embernek… Ma este megnéztem a szerenádot, meg a videót amit Zita csinált kettőnkről, meg a régi képeket....

Április 30.

Ma ballag az én Nagyhugom! Tökjó, meg minden, de nem fair, hogy nem lehetek ott. Hogy pont most kellett erre az elszigetelt tanyára utazni, mikor ballagás is van meg anyáknapja is mindjárt. Nem igazság!! Legalább a kamerán át láthatnám, ahogy együtt a család…:/ Meg hát jön az érettségi is, és olyan jó lenne ha két szót váltanánk előtte. Talán fogunk. Talán ha vasárnap este Párizsba értünk, ott lesz net. A fene se tudja. De most mérges vagyok. Meg szomi. ÓÓ mostmár fel sem venném ha hívnának, mert úgyis eltörne a mécses…

Egyébként még mindig minden ok. Csak ez a ballagás szomorít el...:/