Kedden tudatosult bennem, hogy mennyi is négy gyerek. Lehetnek jól neveltek, illedelmesek és korukhoz képest szót fogadóak, négyen vannak. Nem ketten, nem hárman. Négyen. Szinte egyszerre kell őket fürdetnem, megcsinálnom velük a házijukat és megfőzni a vacsit. Épp ezt a hármat űztem szinkronban, mikor azt látom, hogy a bejárati ajtó nyitva, előtte egy szék, amit Wandrille-ka használt, hogy kinyissa! És már indult volna kifelé. Komolyan megállt bennem az ütő. Hatalmas mázli volt, hogy nem öt perccel később járok arra, mert ha az ajtón kijut, kijut a kapun is, kijut az utcából is, meg jajj ne is gondoljunk bele. Azt hiszem, többet ilyen nem lesz, mert tényleg megértettem vele milyen rossz dolgot csinált. De mennyi minden lesz még, amire ugyanúgy nem számítok, mint erre… Na de találhatott volna kétgyerekes, meg egygyerekes, meg félgyerekes családokat Dévai Bettina. De neki négy kellett. Akkor egye meg amit főzött.

Szerdán elmentem a nyelvsuliba. Heten vagyunk: 3 ír, egy kenyai, egy litván, egy orosz, és jómagan. Az első óra előtt kínos 10 perces csendben vártuk a tanárnőt, aki amúgy szét volt pörögve, de jó is volt, mert valahogy kompenzálni kellett a passzivitásunkat. Ez a heti 4 óra, még ha nem is tanulok túl sok újat, azért gyakorlásnak nagyon hasznos. Meg hátha lesz ott valami normi emberke akivel összehaverkodok...:)

Na a nyelvsuli után Manóval elmentem a szolibaaa! 5 eurót fizettem öt percért. Azért most biztos sokan nem ismernek rám.:) Nem baj, a fény az lételem, ha drága, fizesd meg. Ennyi. Egyébként a szoliba a csaj magyar volt. Mindenütt ott vagyunk.:D

Aztán kezdődött a „munkaidő”. Hosszú nap. Most Pacome-ot kell majd benevelnem, kezdi vesztét érezni. Bár mivel megtanítottam zsírozni, azzal zsarolhatom hogy nem játszok vele többet. Legközelebb bevetem. De tényleg. Most ez a mai nap nem klappolt. Igazából mindent időben sikerült megcsinálni, hiányosság nélkül, csak nem szeretem ha valami nem megy simán. Majd megolajozom. Csak jöjjek rá hogy kell.

Na itt vannak a kölkök:) Legalábbis egy részük. Colombe, Pacome és Wandrille...

Jajj hát a vasárnap az förgeteges volt. Reggel elvonatoztam Malahide-ba, Arihoz. Meg lett mutatva az ottani látványosságok apraja- nagyja: egy gyönyörű kastély, hatalmas park, a tengerpart, meg az Ari „családjának” a háza is. Hát egy igazán, nagyon szép város (bár itt falunak számít, de szerintem két-három újfalut kitesz). Minden utcában tökegyforma házak vannak, és minden ház előtt van egy kis kertecske. Annyira rendezett itt minden egyes négyzetméter..nem tudom, hogy csinálják.  

Na miután megnéztem a „vidéket” -ami igazából egy bazinagy város-, visszavonatoztam Dublinba, mert ott meg egy magyar sráccal, Manóval találkoztam, aki hát le a kalappal milyen rendes volt hogy idejét energiáját rám szánta. Ő már három éve él itt, szóval tudja mi a dörgés meg minden..:) Megmutatta a létfontosságú pontokat: szoli, magyarbolt. Meg beültünk egy pubba is..végre. Na mondjuk vasárnap volt, szóval még mindig semmi infóm az itteni éjszakai életről, de na nem az a lényeg. Náddzson jó volt. Sztorizott, én meg kacagtam.:) Ó és mivel fél 12-re értem haza, végre szerencsém volt látni a várost esti fényekben.

Na aztán hétfőn napi rutin. Anyuka nélkül. Hát. Vannak hiányosságok. Azért a lazacos pitém az valami fenséges, azt kell mondjam.:) A gyerekekkel meg tényleg egyre jobban elvagyok. Pacome-ra ma például rákiabáltam, és aztán meghúzta magát és annyi. Tehát tényleg kezdem átvenni a hatalmat mindőjük felett. De attól hogy nem áradozok róluk ódákat, tudni kell, hogy édesek meg okosak, meg viccesek, meg tényleg…egészen bírom őket..:)

Semmit nem értek az ír angolból. Komolyan, ez inkább angol ír. Na például az egyik azt, hogy „do you have clubcard?” úgy kérdezte meg, hogy „csájjevö kukkárc?”. Na most találd már ki hogy mit akart. Na van egy sztori is: bútort hoztak, és ugye így sorolták hogy igaz ide hozzák az asztalt? mondom igen. meg szekrényt? mondom igen. meg blabla. Na de én nem értettem hogy mit mondanak, mert hát..írek. Csak gondolom biztos ezt kérdezték. Hát behoztak két asztalt, egy szekrényt meg 12 széket. Székről az anyuka nem beszélt, de hát mondom miért ne. Végül kiderült, hogy semmiféle széket nem rendeltek, csak biztos ott volt a teherautóban, kérdezték tőlem hogy a székeket is ide? én meg hát mondtam, hogy igen. Bónusz.

Tegnap este kicsit azért elgondolkoztam rajta, hogy otthon lenne hova mennem, lenne mit csinálnom… itt meg nyugdíjas módjára töltöm a péntek estét. Persze lesz ez még így se…csak azért elgondolkoztam.:/

Ma én is megtettem a Dublinban járók kötelező vizitjét, és elmentem a Guiness storehouseba, mégpedig Pálmával és Robival. Na hát Pálma az eddig csak virtuális, angliából érkezett sorstársam, aki a hétvégét Dublinban tölti, Robinál, aki egy barátja. (csak hogy mindenki értse…:D).

Ez a múzeum egy sokemeletes pohár-alakú-belterű hely, ahol a nemzeti ital, a Guinness sör gyártásának minden apró részletét és történelmét mutatják be. Köszönhetően a nyelvi hiányosságoknak, nem lettem sokkal okosabb, de azért többet tudok a sörgyártásról, mint eddig. Egy kicsivel. Na jó szinte semmivel, de akkor is érdekes volt, na.:D És mikor megmássza az ember lánya ezt a nagy poharat, a legtetején elfogyaszthat egy pint Guinnesst, ami meg kell mondjam, hogy ahhoz képest hogy sör, majdhogynem finom. Meg amúgy is olyan guszta volt. De azért az egész fél litert nem bírtam meginni. Mégiscsak embernek való ital az...:D

Anyuka közölte, hogy elégedett velem. Ezt már szeretem. Lehet is!:D

Na és ma két hete hogy mindennap vezetem ezt a kis naplócskát... most már kétnaponta fogok ideírni, hogy nehogy a mennyiség a minőség rovására váljon, hiszen vészesen fogy a mondanivalóm...:D

 Olyan jó látni, hogy egyre többen követnek figyelemmel. Például megírtam a repülőn mellettem ült két hölgynek, hogy blogot vezetek az itt történtekről, és ma olvastam a válaszukban, hogy a kollégáikkal együtt olvassák a munkahelyükön. Ők csak egy hétre jöttek ide kirándulni, de az az igazság, hogy már sokkal de sokkal többet láttak Írországból, mint én két hét alatt, szóval ideje lesz elkezdenem behozni a lemaradást.:)

Az anyuka ugyebár az első hónapban van, de komolyan azt gondolná az ember, hogy a negyedik-ötödikben, mert akkora hatalmas a hasa. Szerintem, már az utóbbi egy hétben is rengeteget nőtt. Azt mondta azért, mert ez az ötödik gyerek lesz. Hát, ha ő mondja…de szerintem hármas-ikrek:D.

Októberben Párizsba kell mennie, hogy megultrahangozzák, mivel itt kéthónapos magzatot nem ultrahangoznak, csak magánrendelőkben, ami viszont 400 euró/alkalom, tehát jobban jár, ha hazautazik miatta. Na hát én nem tudtam, (lehet másnak nem újdonság),de azért nincs korábbi ultrahang itt, mert az abortusz be van tiltva. Hát…úgy látszik, a manók meg tündérek meg a zöld fű mellett azért itt lappang az idiotizmus. Kórházi dolgozó lévén az anyuka például találkozott egy olyan esettel, hogy 14 éves lányt megerőszakolt a mostohaapja, és teherbe is esett. Abortuszra esélye sem volt, mert csak a magánrendelőkben csinálják, és csak csillagászati összegekért. Igen, persze ott van az adoptáció. De azért mégiscsak had dönthessen már az anya (legalább ilyen esetekben). És ugyebár nincs korai ultrahang, úgyhogy ez nem csak az egészséges gyerekekre vonatkozik. Minek is időben megtudni, hogy minden rendben van-e a gyerekeddel, mikor ígyis-úgyis meg kell szülnöd…

 Hát igen jól telt ez a nap. Délelőtt alig volt dolgom, Bulgakovtól olvastam a Kutyaszívet.

Na és beszélgettem anyukával is, aki elmondta, hogy nagy nehezen beleegyezik, hogy a nagyobbik fiú (10 éves lesz októberben!) bentlakásos suliba menjen, méghozzá Franciaországba, úgyhogy mikor a család hazamegy a nyárra,visszafele már Pacome  nélkül jönnek. És nem az anyuka, nem az apuka akarta, hanem Ő. Anyuka szerint azért, mert itthon nincs vele egykorú fiú, akivel ellehetne. Szegény tényleg nagyon nehezen engedi el, de hát érthető..mondom: 10 éves! De bizony ha valaki érzi, hogy mennie kell, akkor hagyni kell had menjen, mert nem ok nélkül érzi. Én csak tudom, én is éreztem.

Megint találkoztam a lengyel csajjal, aki egyébként wandrille óvodatársának, egy ír-tó aranyos vörös-göndör-szeplős kisfiúnak, Hugh-nak a nanny-je (ez ugyanaz, mint az au pair, csak nem lakik a családdal vagy valami hasonló). Tehát a két fiú tökjól eljátszik egymással, és mi is tökjól elbeszélgetünk, úgyhogy ez így tökjó. Egyébként Kinga 3 éve nyomja az ipart, és úgy beidomította már a gyereket hogy csak néztem.:D Majd ellesek tőle egy két fogást. Lényeg hogy ő már elérte, hogy csak ücsörögnie kelljen, míg a gyerek játszik, nem úgy mint én, aki még az utánarohangászós-szívrohamkapós fázisban vagyok.  

Ki ne hagyjam hogy ma is szétáztam. Kétszer. És nem. Még mindig nincs elegem az időjárásból. Ess eső ess…JJ

Délelőtt kikaptam a részem az igazi Írországi záporból. Vennem kell egy esernyőt.

Ugyebár itt, a családban mindennek megvan a maga rendje. Fél hattól fürdés, fél héttől vacsora. Mivel Colombe-al hamar megcsináltuk a házit, felhívtam anyukát hogy elmehetünk e a parkba. De mivel már öt óra volt, azt mondta, hogy maradjunk hatig. Na és abból kiindulva, hogy a fürdés ideje csúszik, gondoltam nyilvánvaló, hogy egy icipicivel minden csúszik. De messze nem volt az. Nem több mint 10 perccel később kerültek a gyerekek az asztalhoz, mint kellett volna, és hát anyuka meg is említette nekem, hogy jövő héten már nem lesz itt, és reméli, tudom, hogy szeretné, hogy időben kezdjük a vacsorát. Tényleg csak ennyit mondott, és tényleg nem rosszindulatúan, csak hogy tudatosítsa bennem. De akkor is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne mondjak legalább annyit, hogy de jövő héten nem is kezdem fél órával később a fürdetést. Bizony, azt a hatalmas igazságérzetemet sikerült elhallgattatnom, de komolyan nagyon-nagyon nehéz volt. És elgondolkodtam rajta, hogy ennyit már előbb is megtehettem volna…sokkal de sokkal fontosabb emberekkel szemben is. Talán (!) majd a jövőben.:)

Akárhogy nézem, ő a főnököm. És erre kár is több szót vesztegetni: a főnök, az főnök. Akinek nem tetszik a rendszer, oldja meg főnök nélkül. Ha tudja.

Ó és úgy hallom a hapinak aki a mellettem levő szobában száll meg, megy a hasa.:D (ezt csak azért szúrtam közbe, hogy oldjam az előbbi gondolatok képezte feszültséget.:))

 Ma édes semmittevéssel töltöttem a napot, egészen 2-ig, majd elmentem Wandrille-ért az oviba, és elvittem a parkba. És láss csodát! Szót fogadott nekem! Mikor azt mondtam állj, mikor azt mondtam menj, mikor azt mondtam óvatosan…mindig. Hát azért igazán jó érzés volt látni, hogy kezd beletörődni, hogy én vagyok a főnök.

A parkban megismertem egy lengyel bébiszittert, Kingát. Magamat is megleptem, mert én ültem oda hozzá. Bizony ebből is látszik, hogy már ez a 10 nap is változtatott rajtam. Sokkal, de sokkal közvetlenebb vagyok az emberekkel, és barátságosabb. Otthon nem voltam erre rákényszerítve, hiszen megvolt a magam kis társasága, és onnantól nem érdekeltek más emberek, sőt kifejezettem elzárkóztam tőlük. Most már látom, hogy megéri nyitottabbnak lenni, és merek is közeledni, és ez jó. Talán ha otthon is így viselkedtem volna, most nem lennék itt. Talán. Nem tudom.

Ó és majd elfelejtettem, a rejtélyes család-barátja nem kitalált személy, a héten tényleg mellettem lakik. És kicsapja a vizet míg zuhanyzik. És nagyon remélem, hogy távol tartja magát a törölközőimtől, mert megmondogatom neki! Na de egyébként igazán semmi gond nincs vele, csak fürödni jön meg aludni.:)

Anyuka feszült. Kicsit még zavarba hoz, mikor kiabál a gyerekekkel, de ez is megszokható. Végül is, ha nem tenné, jóval nehezebb dolgom volna velük, úgyhogy ilyenkor inkább örülnöm kellene. Hogy őszinte legyek párszor nem is láttam, hogy bármi rosszat is tettek volna, csak azt vettem észre, hogy anyuka kiabál. De biztos csináltak valamit, csak nagyon gyorsan, vagy nem tudom. Egyébként (egyelőre) teljesen elfogadható a „gyerekek rosszasági szintje”, ha ilyenek maradnak, nem lesz több pszichés problémám, mint amennyi akkor volt mikor megérkeztem. Én sem voltam jobb, szóval mondhatjuk, hogy ez egy visszavágó az élettől. Remélhetőleg megint én nyerek majd!:)

Ma már mindent egyedül kellett csinálnom, mert ettől a héttől az anyuka már suliba jár. A reggeliztetés után futottam egyet (reméljük ez minden nap összejön most már), majd tonhalas pitét sütöttem. A nyelvi hiányosságaimnak köszönhetően úgy tudtam, hogy a „half an hour” az másfél  óra, így azt hittem addig kell sütnöm, közben meg csak fél órát jelent. Mint ne mondjak, nem volt nyers.:D (Egyébként egy óra után kivettem, mert akkor már elkezdett feketedni). Na de ne higgyük, hogy nem volt finom! Az volt. Nyoma sem maradt a tányéron! Eskü.:D

Egyedül mentem a suliba is, a lányokért. Megszegve a magamnak tett ígéretet, ismét térkép nélkül. Másfél órával előbb elindultam mint kellett volna, hátha lesz valami gond. És bizony éppen hogy időben odaértem. Tényleg hajszál híján múlt, és a szerencsén. És még most sem tudom, hogy lyukadtam ki ott ahol ki kellett lyukadnom. Vegyél egy csomó kínait. Hát nem tök egyformák? Pedig két kínai ugyanolyan különböző, mint két magyar. Csak annyira elütnek a nekünk megszokottól, hogy egymás mellett már egyformának tűnnek. Na pont ugyanígy vagyok az itteni épületekkel. Képtelenség eldönteni hol jártam már, meg hol nem, pedig ez lenne az alapja annak, hogy megtaláljak bizonyos helyeket. Na de majd szokja a szemem..van rá ideje. 

SZOBICSOPCSI

-ma végre el tudtam menni futni. Bár Colombe addig mellettem biciklizett és 2 percenként meg kellett állni miatta, de tanultam az esetből. Futás csak gyerektelenül. Nincs kompromisszum.

-ma végre kiderült hogy van dugóm a kádhoz, csak nem tudtam hogy dugó, mivel egy hosszú cső. És igen. Forró vízben fürödtem. Igazi, nekem való forró vízben. És az orromig nem láttam el a gőztől. Jeeeeeeee

-ma végre nincs több mondanivalóm, aminek talán a legjobban örülök. Mert ez csak azt jelenti, hogy kezdek megszokni itt. A furcsa lassan átlagos, a szokatlan unalmas lesz. Kellett ez már az idegrendszeremnek. Újból is megárt a sok.

Kárpótlásul az információhiányért íme az első képek..:)

A HAJÓMMAL / MARRION TÉR / HÁRFALAKÚ HÍD

 Az első ismerős, az első városnézés, első elázás, az utolsó eset hogy térkép nélkül próbálom kitalálni hogy melyik a helyes út.

Ma találkoztam Arival, egy romániai magyar au pairrel, aki Dublintól nem messze dolgozik, és aki szintén nem akarta egyedül tölteni a hétvégéjét, és szerintem mindketten jól éreztük magunkat. 11-kor érkezett be a vonata, de én már tíz előtt ott voltam, mert a biztonság kedvéért hamarabb elindultam. A maradék egy óra alatt gyorsan felderítettem a terepet, majd lefotózkodtunk pár szoborral, meg híddal meg fával meg blablabla. És bevezettem Arit az öngyilkosjelölt gyalogosok világába, aminek mára már én is szerves tagja vagyok. Mégiscsak át kell venni a dublini ritmust...

Bementünk egy nagyon szép templomba. Igazán, nagyon szép volt. De! Nem ez a lényeg, hanem hogy egy pudingportalanság szintű problémával találtam itt szembe magam. Itt nem mécsesek vannak, hanem kis lámpák, amiken egy piros mécses méretű műanyag van. És mindegyikhez van egy kapcsoló. Én elhiszem, hogy huszonegyedik század meg űrkorszak meg napraszállás, de azért templomban mégse villanyok legyenek a mécsesek!!!!! Idő kell, hogy ezen túltegyem magam.

Ó és elmentünk a Marrion térre, ami egy nagyon, nagyon szép park a városközpotban, gyönyörű virágoskerttel, meg szobrokkal, meg még valami elvont rendezvény is volt, mű zsiráffal meg struccal. Na és ahogy beléptünk a parkba, egyből csend lett. De komolyan, síri csend. Pár másodperce még ordibálnunk kellett, hogy megértsük egymást a kocsi zajban, és beléptünk, és semmi. Madarak. Meg falombok. Ennyi. Dúrva. Missztikussss…..

Egyébként mi tagadás itt is vannak csövesek, elvégre főváros. Viszont ők nem a Pest-féle neked jövős kötekedős hangoskodós csövesek… Ücsörögnek, meg néha megrázzák a kis pénzes piklijüket… Aztán van itt még mindenféle nemzetiség, sárgák, feketék, hupililák. Ó és vannak ám itt igazi írek is..nagy szakállal, pipával vagy szivarral a szájban. Hangulatos.:)

Miután elváltunk, én elindultam hazafelé, a szakadó esőben, és az egy órás utat sikerült másfél órásra hosszabbítanom, mert azt hittem ösztönből is lehet tájékozódni, de miután már harmadjára lyukadtam ki ugyanazon a rossz helyen, rájöttem hogy nem, nem lehet. Na de késő bánat, addigra a vizesebbnél is vizesebb lettem, sőt még annál is jobban, de még mindig elmondhatom, hogy semmi bajom az időjárással. Erről jut eszembe egy idézet, ami az emléklapon van, amit Aritól kaptam: „ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt”. Szóval rajta, szeressük az esőt!:) Ti is, otthon! Nincs eső, nincs szivárvány. Vágod?

 Ezennel hivatalosan is bejelenthetem, hogy egy hete űzöm az ipart, és meg kell mondjam, repül itt az idő!:) Ma reggel ismét három boltot jártam be valamiért, amit végül nem találtam meg. Darált sertéshús a habokban sem volt (a hortobágyihoz ugyebár..), de végül rájöttem, hogy van otthon robotgép. Ja és persze feltételezni sem mertem volna, hogy pirospaprikát találjak, így arról nem is érdeklődtem sehol. Na de ebből a darált hús dologból azt akartam kihozni, hogy hiába nem volt gond hogy nem volt, akkor is kiborít. Mert mindhárom boltban árulták, csak épp nem volt készleten. Sőt az egyik tesco-ban épp akkor pakolták ki az új árut, és ott sem volt. Milyen természetes itt, ha nem töltik fel a polcokat, sőt ha valami elfogyott, nem rendelnek újra…és milyen természetes otthon, hogy inkább annyit rendelnek, hogy rájuk romlik, nehogy bármiből is hiány legyen. Hazaiak! Ideje lesz megbecsülni a lelkiismeretes áru-fetöltőink munkáját !:)

A hortobágyim csillagos ötös lett, még pirospaprika nélkül is (megoldottam…:D). Na és ezek a péntekek igen szimpatikusak lesznek azt hiszem, mert ilyenkor a gyerekeknek szabad elfoglaltság van, semmi rohanás, sőt még fürdés sincs (na jó ez azért talán már túl laza). A vacsi után pedig dvd-zés, amit ezentúl igyekszem majd elkerülni, mert mindig valami családi vígjáték félét néznek, és úgy érzem, az ilyen filmekből minden perc egymillió agysejtet pusztít el. Márpedig akkor most nekem ha jól számolom 120 millió agysejtembe fájt ez a Luis de Funes film.

Egyébként ma nem négy, hanem 6 gyerekre vigyáztam (sőt hétre, csak ketten váltották egymást), ami sokkal de sokkal kényelmesebb! Mert ilyenkor mindenki megtalálja a maga kis párját, és nekem nincs más dolgom csak ücsörögni meg figyelni…meg ordítani egy hatalmasat, ha a zongorához nyúlnak.:D

 szept 16

Hát a sütikészítés elég érdekesre sikeredett. Fanta-szeletet terveztem sütni, de ez minden volt, csak az nem. (Emmuci nagynéném sírva fakadt volna). Először is, a tésztához nem volt tepsi, így olyan edényben sütöttem, amiből csak fordítva lehet tálalni, tehát a piskóta volt felül. Az itteni túró már-már folyékony állagú, és sütőmargarin talán nincs is. Ezek kellettek a krémhez, ami így szintén nem olyan lett, mint kellett volna. Na és ami a legfelháborítóbb és embertelenebb ebben az országban, hogy hírből sem ismerik a puding port. Igen a puding port, ami nélkül megáll az élet, a 120 Ft-os csodát, a forró ambróziát, a legfinomabb sütemények alapkövét. Képes lennék további két oldalon keresztül kifejteni a felháborodásomat, de tekintettel a kedves olvasókra, itt abba is hagyom. Végül is találtam valami összeállós citromízű port, és elkészítettem a Fanta- szelet ír változatát, ami szerintem undorító volt, de ők repetáztak. Ha csak azért tették, hogy ne sértsenek meg, az még jobb, mert akkor hatalmas áldozat volt.

Ó egyébként anyuka nagyon le van robbanva. Titta takony, meg talán lázas is. Remélem felépül. Egyébként szó szerint minden második mondata hozzám az hogy: Ó Istenem Betti, nézz az orromra, ami így két nap után fölöttébb idegesítő, szóval már csak ezért is meggyógyulhatna.:D 

Miután hazahoztuk a gyerekeket, elmentem megsétáltatni a kisfiút a parkba. Ahol egyébként van egy nagy tó is, kacsákkal és hattyúkkal, amiktől én jajjdenagyon félek. Kenyeret dobáltunk nekik, aztán bekattantak és kiszálltak (a hattyú maradt, de a kacsák is igenis félelmetesek!), és már jöttek felénk, és én egyre biztosabb voltam benne hogy szét fognak szedni minket. Na de most tényleg, én a tányéromon kívül nem akarok máshol szárnyast látni. NEM NEM NEM. Pedig a következő egy évben jó párszor találkozok majd velük…

Ó és még valami nagyon dúrvát csináltam ma…Gyereket fürdettem. Ami egyébként veszélyes is, mert itt külön csapból folyik a meleg és a hideg víz, és ha a meleghez hozzáérnek abból bizony megégés lesz. De most komolyan, ennek is mi értelme van, hogy két csapból jön a víz? És egy országnyi ember beletörődik ebbe! Azt hiszem petícót fogok beadni a kormánynak. A jövő ír nemzedéke biztos hálás lenne.

Már csak egyet kell aludni, és elmondhatom, hogy egy hete vagyok itt!

 És végre egy nap, amikor délután 3-ig szabad voltam. És bizony akármilyen hihetetlen a szabadidőmet arra használtam fel, hogy kitakarítsam a szobám, a fürdőszobám és a folyosóm. Ezek a megkomolyodás elsődleges tünetei. Bár ha belegondolok, lehet csak unaloműzés volt.:D

Nagyon jól haladok a gyerekekkel is, már a kisfiú többször fogad szót, mint ahányszor nem (sőt már majdnem mindig értem mit beszél), és ma mielőtt lefeküdtek, akkora öleléseket kaptam tőlük, hogy beoszthatnám egész évre.:) Azt hiszem, a hasuknál lehet őket a legkönnyebben megfogni, úgyhogy holnap megpróbálok egy finom sütit sütni, pénteken pedig valami magyarostot.

Szerencsére egy nagyon boldog, kiegyensúlyozott családba kerültem, és a mai nap után már biztosan érzem, hogy mind a négy gyerek kedvel, de ez csak úgy sikerülhetett, hogy bár bizalmatlan vagyok, és csak idővel tudok kedves, meg barátságos lenni másokkal, erre a pár napra ezt félretettem. Persze még mindig idegennek érzem őket. De ez vagyok én.:)

 Keddecske. Miután elvittük a gyerekeket a suliba, elmentünk vásárolni egy plázába. Hát vettem is egy cipőt (futni) és egy szuper inget összesen 840 ft-ért. Nem olyan rossz, de nekem, az akcióvadásznak, ez nem nagy durr. Meg vettem kozmetikumokat, azoknak viszont már fizikailag fájt az ára, de ami kell, az kell. Na de majd szépen lassan felfedezem a bótocskákat. Nem is vettem annyira komolyan mikor mesélték, hogy az ír anyukák mindig babakocsiban toszogatják a gyerekeiket és nem számít hogy már tudnak járni, sőt az sem hogy óvodáskorúak...De bizony ez nem csak egy városi legenda. Pföj. Hát bizony a jólét elkényeztetett gyerekeket szül (vagyis nevel). Ja és azt hiszem a pénztárosok megkérdezik hogy vagyok…Kemény.:D

Na de van itt valami sokkal keményebb is. Még otthon sokan vicceltek ezzel, de én álmomban sem gondoltam volna, hogy megtörténhet! Az anyuka bejelentette, hogy babát vár. Igen, komolyan ezt mondta. Nem vicc. Hát had ne mondjam, hogy mint a nyulak, de az ő dolguk. Nekem már ugyan mindegy hogy 4 gyerek vagy 5 gyerek vagy 20 gyerek. Egye fene… Egyébként tényleg nem bánom, sőt még egy kicsit örültem is. Bár tudom, hogy most fejvesztve kellene menekülnöm, de most mit csináljak, ha picit sem zavar? Na szóval, változott a felállás. Ezen túl 4 gyerekre vigyázok egy kezdetben hormonzavaros, aztán mozgáskorlátozott anyuka mellett. Lehet szurkolni. Hűhhaaa

Aztán délben megtanultam pitét sütni, mégpedig lazacos-póréhagymás pitét. Na és ezután jött a napi rutin..gyerekekre figyelés és ebédes dobozka készítés, meg házi feladat, fürdés, vacsi, lefektetés.

És hogy hogy érzem magam az első pár nap után? Az agyam tele van új infókkal, olyannyira hogy blog írásnál alig tudok visszaemlékezni mit csináltam aznap. De ez csak természetes. Ha ez az információáramlás mégsem enyhülne, akkor irány haza, vagy a pszichére.:D Azért napról napra biztosabban tudom, mit kell csinálnom. Mert itt bizony tényleg látnom kell mikor mi a teendő. Négy (és fél) gyerek mellett mégsem szaladhatok mindig anyukához hogy: na és most mi jön? De félreértés ne essék, ezek a kezdeti nehézségek picit sem tántorítanak el attól a tudattól, hogy jól tettem, hogy belevágtam.

És íme, eljött a hétfő. Az oviba járás, az iskolába járás, az ebédes dobozkák, meg a házi feladatok napjainak várva nem várt kezdete. Röviden: reggeli után a gyerekeket egy szülő elviszi a suliba/oviba, én pedig elkészítem a másnapi ebédjüket (amit magukkal visznek), és előre megcsinálom a vacsorát. Aztán szabad program 2ig, majd érte megyek a kisfiúért az oviba, vagy a lányokért a suliba. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. (kicsit bonyi a hetirend, de nekem világos, és az a lényeg). Szóval miután hazaértünk, egy almát és egy joghurtot adok a gyerekeknek, és következik a leckeírás, meg játék ha belefér. Aztán fürdés, vacsi, majd fogmosás és lefektetés (puszi-puszi, bon soir..)

Na mindezt ma végigcsináltuk az anyukával, és még egész tűrhető is volt. De ha bele gondolok, hogy a három gyerekkel hogy fogok hazamenni… Húha.. (szerencsére a nagyfiú egyedül jön haza). És ki ne hagyjam, hogy ma ültem emeletes buszon!:)

Na  és ezen kívül még annyi történt, hogy elmentem a francia iskolába, hogy megnézzék milyen csoportba tegyenek. A  teszt egy beszélgetés volt, és bár minden kérdést értettem és mindre tudtam válaszolni (na jó, elismerem hogy nagyon lassan, de még néha keverem az angollal is) Hát a legkezdőbbe kerültem. Ez azért fájt. Na de majd kiderül. Azért remélhetőleg nem az ábécével fogjuk kezdeni.

Még nem is ez volt az izgalmas, hanem az, hogy egyedül mentem és jöttem. És végre láttam egy kicsit a városból. És hát nem győzök betelni vele még mindig, annyira hangulatos, hogy ide megint csak képek kellenek..:) El is tévedtem, ami plusz fél óra gyaloglást jelentett, de legalább gyakoroltam a térképhasználatot. Na de a közlekedés az szörnyűűű. Az elején nem vettem észre a jelzőlámpákat, mert itt egy  darab zebra sincs, és én ahhoz szoktam hogy ahol a zebra van, ott a lámpa. Viszont mindenki más is úgy ment át a piros lámpánál, hogy eszébe sem jutott körülnézni, és csak rohantaaak! Na de hogy ez hogy lehetséges, azt nem tudom. Vagy csak egyszerűen ők is hozzá vannak szokva a zebrához, és még mázlisták is, mert nem ütik el őket, vagy türelmesek a sofőrök. Mindenki döntse el melyik a valószínűbb, mert én nem tudom. Hát még nézni is rossz volt, de végül is kénytelen voltam csatlakozni a tömeghez, hogy haladjak, mert egyébként félpercenként lámpába ütköztem, és hát így bizony tényleg gyorsabb…

Így többórás erőltetett menet után újból hullácska vagyok, de azért fizikailag nem lesz valami megerőltető munka ez..

És még néhány érdekesség az országról:

A fiúk és lányok külön suliba járnak. A buszon nem adnak visszajárót. Az utcanevek csak az utcák sarkánál vannak kiírva, ami igen kellemetlen tud lenni ha eltéved az ember 3 óra gyaloglás után. A boltokban nem te döntöd el, melyik pénztárhoz állsz. Egy sorba áll mindenki, és amelyik pénztár először üres, oda mész. Ötletes… Ó és van önkiszolgáló pénztár is. Talán egyszer, ha elvetemült kedvemben leszek, kipróbálom…:D Ja és finom a csapvíz, de ez azt hiszem csak a ház sajátossága.

Kápúút. 

 szept 12

Innen a házból nézve, sosem gondolnám hogy a fővárosban lakom. Az ablak a kertre néz, ami tele van fákkal, és a madárcsicsergés is elnyomja a kipufogók hangját. Fincsi reggeli után bele a mélyvízbe. Menjek a parkba a kisfiúval (wandrille) és a kislánnyal (colombe). Na először is a parkokról.

Ma két akkora parkot láttam, hogy még bejárni is megerőltető volt őket. Ha lehet általánosítani, akkor itt a parkok egymás hegyén-hátán vannak, mert például ezt a kettőt csak egy kis út választotta el. Csupa- csupa zöld, és mindben külön játszótér van kialakítva, meg focipálya, meg teniszpálya, meg pálya számomra ismeretlen játékokhoz, az egyikben egy nagy tó is…Hát meseszép, de itt fel is adom, és majd beszélnek a képek.:) Ó és tele van emberekkel. Láttam egy csomó írt (íret?:D). És annyira írfejűek, hogy dúrva. Az ír gyerekek meg még az írnél is írebbek.

Na de nem sok időm volt gyönyörködni a parkokban mert ez a két gyerek a szélrózsa minden irányába vetődött. És Colombe-ot még el is vesztettem úgy kétszer, mert ő a biciklijével utolérhetetlen volt. Ráadásul a négy éves minden játékot ki akart próbálni (sőt ki is próbálta), amit a hatéves. És a játszóterekben olyan veszélyes mászókák meg forgók voltak, hogy komolyan ledöbbentem. Úgyhogy folyamatosan infarktus közelben voltam. Tiszta sár lett a gatyám mert W. összerugdosott míg a két méteres tornyokról cibáltam le meg a mókuskerékről meg a kitudja honnan.. De nem lett rajtam úrrá a pánik, és kibírtam így két teljes órát. És megérte, mert a végére kicsit összecsiszolódtam a két legkissebbel.

Majd ebéd, majd ismét egyedül maradtam a gyerekekkel, míg a szülők vásároltak, és végre valami olyat csináltunk ami nem növeli a szív-és érrendszer elzáródási betegségek kockázatát: megnéztük a Beethovent. HÁLELUJA! Mind a négyen egy helyben ültek másfél óráig. Csodás volt!!:D A vacsora előtt pedig átadtam az ajándékokat, és igazán nagyon örültek neki. Az anyukán is látszott, hogy mennyire értékeli. A lányok estig hordták a táskát, amit varrtam nekik, a nagyfiú le volt nyűgözve a rubik kockától. (Végre lesz egy ürügy hogy vele is összehaverkodjak.) És a lefekvésnél még egy kicsit közelebb engedett magához Soline. Azt hiszem vele sem lesz gond. Amilyen távolságtartó napközben, olyan közvetlen a lefekvésnél. Hm. Furika.

A második napot is túléltem. Képzeletbeli vállonveregetés. Alvás. 

 Szeptember 11.

Hál'istennek mégis elérhető lettem, és még az este beszéltem a dkk Családdal.  Aztán pár óra alvás után nekiláttam a kipakolásnak. Majd benézett a szobába Soline(8) és megkezdődött…

Négy gyerekre próbáltam ugyanolyan figyelmet fordítani, akik nem is egy korosztály, és nem is egy személyiség (sőt, nem értem hogy lehetnek ennyire mások). Emelett két nyelvet próbáltam megérteni, és közben menni ha menni kell, válaszolni ha kérdeznek, meg párbeszédet kezdeményezni ha nem kérdeznek.

első benyomás:

Pacome(fiú,10) nagyon okos, meg kedves, sőt illedelmes is néha. De elég nagy már ahhoz hogy távolságtartó legyen egy messzirőljött idegen valakivel szemben, szóval egy picit tényleg az.

Soline(lány,8) visszahúzódó, félénk, és hadar, így azt is nehezen értem amit megértenék..:D. De ez már ma változni látszik. Este megkért, hogy olvassak neki mesét, szóval alakul az…

Colombe(lány,6) annyira barátságos, és ezzel annyira sokat segített a mai nap, hogy huhh. Mondjuk ha egy hét múlva is így fog viselkedni, az talán már sok lesz, de nem fog. J

Wandrille (fiú, 4) nem értem mit mond, de azért vicces fijú..:D Azt hiszem vele sem lesz gond.

Szülők: Nagyon kedvesek, nagyon barátságosak, dúrván vidámak. Egész nap dalolásztak, meg úgy alapjáraton…vidámak. Apuka hangosan kiabál (nem velem), és egész jó poénjai voltak. Anyuka meg kedves, ha csinálok valamit megköszöni, és olyan egészséges kaját főz, ami még finom is…(de az Énanyukámé sokkaljobb!!!!:)) És éppen most láttam meg a legjobbat: itt a konyhában ki van írva a napirendem, percre pontosan hogy meddig dolgozom. Még az is, hogy mi az ebéd és a vacsora.

Na és akkor gyorsan a mai programot: kezdődött a reggelivel, valami egészséges gabonapehelyféle izé, és ekkor találkoztam apukával is. A gyerekek megmutatták a szobájukat, meg a játékaikat. Igazából furcsa volt, mert nem tudtam hogy nekik mit szabad meg mit nem (sőt még most sem tudom). Mert például önrobbanó petárdaizé is volt a játékok között, és még engem is kényszerítettek, hogy próbáljam ki. Ezután pedig elmentünk egy Dublin melletti városba (20 perc kocsival), és fókát etettünk. Hát még ilyenbe bele sem gondoltam eddig hogy itt tenger van, meg tengeri állatok…:D Erről jut eszembe hogy a város tele van sosemlátott fákkal. Szép kis város ez.:)

Hazajöttünk, és megebédeltünk. Sótlan fűszertelen hal, oliva olajban, párolt zöldborsóval. Citromot csepegtettünk rá, és annyira finom volt, mint amilyen rossznak hangzik. Majd egy kis városnézés, Colombe-ot elvittük bőrzdépartira, aztán nekem vettünk egy sim kártyát, és anyuka apukának ajándékot az évfordulójukra, ami hát nem pont ma van? Úgyhogy már az első nap egyedül maradtam a gyerekekkel este. (a szintén egészséges vacsora után: répaleves). Igazából volt mitől tartanom, mert mindegyikőjüknek van valami esti furcsája, hogy úgymondjam. De sikeresen túléltem. És ami nekem nagyon szokatlan volt,  hogy én is jóéjtpuszit adok a gyerekeknek. Hát ezt azért még fel kell hogy dolgozzam..:D

Na és talán mostmár végre fekvés…és van meleg víz, de ezaz, hogy meleg van csak, és forró nincs, szóval remélem fel lesz véve a bojler otthon ha arra járok, mert így nem élet az élet.J

És még pár dolog: senki nem érti ha a W-ket V-nek vel eljted, pedig alig van különbség. És a kapcsolók akkor kapcsolnak be dolgokat mikor az otthoniak kikapcsolnak. És az előbb bejött egy mesztelen csiga a szobámba. 

Szept. 10

Otthon pánik, mert úgy gondolom, nem engednek majd fel a gépre, majd további pánik amiért senki nem érti, miért pánikolok. Aztán gyötrődés az úton, majd érkezés a reptérre, ahol Apa összebeszélgetett nekem 3 másik utazót, akikkel a fel és leszállásnál támogattuk egymást. A könnyes búcsú után következett a repülés…hát az valami fantasztikus volt. Én naiv teljesen abban a hitben éltem, hogy a sötétségen kívül semmit nem fogok látni, de neeem! Meseszép volt: kinézel az ablakon, és 15-30 várost látsz esti fényekben. A távolban meg a további kitudja mennyit. De hát igazából leírhatatlan, szóval itt most fel is adom..:D

A repülőtársaság az indulás dátumát magyar, az érkezéséét pedig ír idő szerint adta meg (noormális?), így szegény anyuka plusz egy órát várt rám. Na és akkor a nagytalálkozás is megtörtént. Ugyebár azt mondta, hogy az ajtóval szemben fog várni.. Na az ajtóval szemben legalább 100 ember állt, de szerencsére megismert. Én őt egyáltalán nem, de mivel ő szólított meg, ez nem derülhetett ki..:D  És ami a meglepő hogy alig izgultam. Csak a nyelvbotlások zavartak meg néha, de hát annyi kellett. 

Na és akkor irány a kocsi, aztán meg irány az új "otthonom". Gyors körbevezetés az első két emeleten, mert a 3.on a gyerekek  alszanak. Ha úgy nézzük nekem van egy egész szintem (az első), mivel ott csak én élek. Egy nagy szoba, (nem túl dekoratív, bár nekem átlagon felüleiek az esztétikai igényeim). Mellette egy dvd-zős szoba, ahol elméletileg a család barátja lakik egy kis időre, de fizikailag senki, szóval vagy van csak képzeletbeli barát, vagy már forgalomban van a láthatatlanná tevő köpeny. Na és van még egy fürdőszoba, ahol melegvíznek nyoma sincs, de attól még az is létezhet.

Csak félnyugodtan aludtam el, mert nem tudtam elérni drágakedveskis Családom. Úgy aggódtam, hogy biztosan aggódnak. Pedig már arra a napra nem volt betervezve több aggódás.:)