Délelőtt kikaptam a részem az igazi Írországi záporból. Vennem kell egy esernyőt.

Ugyebár itt, a családban mindennek megvan a maga rendje. Fél hattól fürdés, fél héttől vacsora. Mivel Colombe-al hamar megcsináltuk a házit, felhívtam anyukát hogy elmehetünk e a parkba. De mivel már öt óra volt, azt mondta, hogy maradjunk hatig. Na és abból kiindulva, hogy a fürdés ideje csúszik, gondoltam nyilvánvaló, hogy egy icipicivel minden csúszik. De messze nem volt az. Nem több mint 10 perccel később kerültek a gyerekek az asztalhoz, mint kellett volna, és hát anyuka meg is említette nekem, hogy jövő héten már nem lesz itt, és reméli, tudom, hogy szeretné, hogy időben kezdjük a vacsorát. Tényleg csak ennyit mondott, és tényleg nem rosszindulatúan, csak hogy tudatosítsa bennem. De akkor is hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne mondjak legalább annyit, hogy de jövő héten nem is kezdem fél órával később a fürdetést. Bizony, azt a hatalmas igazságérzetemet sikerült elhallgattatnom, de komolyan nagyon-nagyon nehéz volt. És elgondolkodtam rajta, hogy ennyit már előbb is megtehettem volna…sokkal de sokkal fontosabb emberekkel szemben is. Talán (!) majd a jövőben.:)

Akárhogy nézem, ő a főnököm. És erre kár is több szót vesztegetni: a főnök, az főnök. Akinek nem tetszik a rendszer, oldja meg főnök nélkül. Ha tudja.

Ó és úgy hallom a hapinak aki a mellettem levő szobában száll meg, megy a hasa.:D (ezt csak azért szúrtam közbe, hogy oldjam az előbbi gondolatok képezte feszültséget.:))

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.