Nagynagynagynagy hajó

Szombaton egy Dublinban kódorgást tartottunk Arival. Meg akartuk nézni a tengert, de azt hiszem itt a városban nincsen kiépített tengerpart vagy hogy is mondjam.. Mi legalábbis csak a kikötőt láttuk. Mondanom sem kell, hazafelé menet szétáztam, mint mindig. Aztán a nap további része uncsi volt. Még egy adag ilyen péntek-szombat este, és komolyan kiborulok. Mondjuk ne sírjon a szám, mert mehettem volna, csak sajnáltam a "vagyonom". Na de megalkottam az egy éves pénzügyi tervet. Mégpedig: minden napra adok magamnak három eurót. Amit az egyik nap nem költök el, az átcsúszik a másik napra. Mindent, amit szemem-szám megkíván, ebből fogok megvenni. A maradékhoz hozzányúlni, ránézni, de még rágondolni is szigorúan tilos, és megpróbálhatatlan. De most mondjátok, hogy nem vagyok leleményes! Persze így is várnak majd rám ínséges, embertelen napok, amikor anélkül haladok el a Tesco péksütemény részlege mellett, hogy egyetlen csokis muffint is leemelnék, és emiatt majd éhenhalok, és keselyűk (bár itt inkább hattyúk) lakomáznak majd kicsontosodott testemen. De még mindig jobb lesz, mint most, amikor még egy üveg vizet sem vagyok hajlandó megvenni, mert csak az jár a fejemben hogy úristen ötször annyi, mint otthon!

 Vasárnap délután találkoztam Kingával (lengyel au pair). Na hát ez a csaj nagyon dúrván kedves, és minden második mondata az hogy „hát nem gyönyörű?” vagy hogy „hát nem csodás?” vagy valami hasonló. Ami persze tökjó. Ha egy ilyen emberrel töltesz egy órát is, a végén már te is mindent csodásnak meg mesésnek meg habosbabosnak látsz, én meg hármat töltöttem vele.

Kinga után meg Manóval találkoztam, aki (gondolatolvasó) azt találta ki, hogy menjünk el a tengerpartra. Hát elbuszoztunk a nemtudomhova, és mivel már esteledett, nemcsak a tengerpartot láttuk, hanem a naplementés tengerpartot, majd az esti tengerpartot is. Legszívesebben folyamatosan ismételgettem volna, hogy hűdeszép, de mivel nem akartam lefárasztani szegényt, csak háromszor mondtam el (igen, számoltam). Na, a tengernézés után meg éppen hogy sprinteléssel elértük a hazafelebuszt, ami viszont pont becsukta az ajtócskáját az orrunk előtt, és pont elindult. Na de mindezt pont látta egy hapi, aki elvitt minket kocsival két megállóval arrébb, hogy fel tudjunk szállni. Hát teljesen ledöbbentem milyen rendes volt. Aztán visszajutva a városközpontba még evés-kódorgás, és irány haza. Hát. KöszííímanóJ

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.