Május elsején, vasárnap délben elbúcsúztunk a burgogne-i palotától, és elindultuk Párizsba. Már említettem, hogy meglehetősen gyors ez a TGV, de én nem fogtam fel mennyire, amíg az állomáson a saját szememmel nem láttam. Párizsból menet ugyebár csak a TGV-ről néztem ki, az meg becsapós. Hát repeszt, mondom. Utánanéztem, és az üzemi sebessége 280-350 km/h. Na szóval a suhanó TGV-k közül egy csak megállt végre az állomáson, mi meg felszálltunk, és visszaröppentünk Párizsba. Megérkeztünk, és miután a gyerekeket ágynak készítettem, felvettem a kapcsolatot a külvilággal végre: beszéltem egy nagyot anyáékkal.

Továbbá elhatároztam, hogy elmegyek sétálni, mert hát az mégiscsak tűrhetetlen lett volna, hogy még egy este úgy alszom Párizsban, hogy semmit nem látok belőle. Megkaptam a kulcsot apukától, meg egy térképet, és megindultam. Azt mondta, hogy a Champs elysées 10 perc metróval, menjek oda. A metrómasina működését viszont nem nagyon láttam át, és nem akartam ott szerencsétlenkedni…szóval inkább úgy döntöttem, hogy sétálok egy nagyot, gondoltam csak találok valami érdekeset, mégiscsak Párizsról van szó. Pár perc menetelés után rádöbbentem hogy a Szajna egy köpésre van tőlem,  szóval fogtam magam és átsétáltam rajta. Szajnatikus volt.

Visszafele jövet felmentem egy felüljáróra, hogy kicsit jobb rálátásom legyen a párizsi fényekre. Hát nem megláttam hogy a diadalív egyenesen velem szemben van? Persze rettentő messze, egy hatalmas sugárút másik végén. Na de én mindig úgy vagyok vele, hogyha valami elég közel van ahhoz, hogy lássam, akkor nem lehet elég messze ahhoz, hogy ne tudjak odáig elsétálni. Ezzel fogtam magam, megindultam, és másfél óra múlva már teljes életnagyságban szemlélhettem a diadalívet. Amúgy én teljes tévhitben éltem. Azt hittem sokkal kisebb. De hatalmas. Legalábbis ahhoz a mérethez képest, ami az én lelki szemeim előtt lebegett… Szóval eredményes volt az este, mert ugye láttam a Szajnát meg a diadalívet, és a Champs elysée-t is, mivel a Diadal ív közvetlen előtte volt, így ott is sétálgattam csöppet, sőt még egy hambit is vettem a mekiben. Nem akarok dicsekedni, de mindehhez ki sem kellett nyitnom a térképet. És hát mid ad a Jóisten, ahogy az Eiffel toronyra néztem, úgy látszott, mintha meglehetősen közel lenne. 11 volt még, gondoltam fiatal az este, így hát megindultam az Eiffel toronyhoz. A látszat csalt, mert egy óra erőltetett tempójú séta után értem el, de hát mennyire de mennyire megérte a fáradtságot! Mégiscsak az Eiffel torony alatt sétálgattam aznap este, mikor azt hittem semmit nem látok majd a városból. Párizs bizony meseszép. Nézzétek meg ti is.:)

Persze nemkicsit hullafáradt voltam addigra. Hajnali fél kettő körül értem vissza a lakásba. Kimerülten, de mosolygott a kis lelkem.:) Másnap reggel 8 tól este 9-ig dolgoztam. Amíg apuka pár gyereket elvitt az orvoshoz én a maradékra vigyáztam, aztán cseréltünk. Egy étteremben ebédeltünk, és ettem csigát is. Csiga íze volt. Este persze már igazán a végkimerülés szélén álltam, úgyhogy hiába terveztem el, hogy az utolsó este is tartok egy Párizs- járást, nem voltam rá képes. Viszont azt mondtam magamnak, hogy már csak azért is nem megyek, mert úgyis visszajövök én még ide, és látom majd újra a párzsi fényeket. Talán így is lesz...

Szóval szundítottam. Majd kelés, majd délben kezdődött a repülős tortúra, ami a családdal nyaralás mellett a másik au pair rémálom. Csak egy kis ízelítő belőle…apuka ül a két nagyobb között, az egyiknek ad egy i-touch-ot, a másiknak a telefonját, hogy játszanak, ő maga pedig olvas. Míg én ülök a két kicsi között, akiknek egy mesét sem tehetek be a dvd lejátszóba, hogy lefoglaljam őket. Öt percre sem nézhetek ki nyugodtan az ablakon. Ráadásul fáj a fülük-fejük a fel-leszállásnál, ordítanak, rugdossák az előttük levő székét. Hát. Igazán. Nagyon gáz. Mindegy. Ez volt az utolsó, és túl vagyok rajta.

Szóval hazaértünk, én kipakoltam a bőröndökből, lefürdettem a gyerekeket, megcsináltam a vacsit, megettük, és és és…vége volt.:)

Szóval összességében sokkal jobb volt, mint amire számítottam, de mégis éppen elég. Újra Dublinban. Dublin, édes Dublin…:)