Az első ismerős, az első városnézés, első elázás, az utolsó eset hogy térkép nélkül próbálom kitalálni hogy melyik a helyes út.

Ma találkoztam Arival, egy romániai magyar au pairrel, aki Dublintól nem messze dolgozik, és aki szintén nem akarta egyedül tölteni a hétvégéjét, és szerintem mindketten jól éreztük magunkat. 11-kor érkezett be a vonata, de én már tíz előtt ott voltam, mert a biztonság kedvéért hamarabb elindultam. A maradék egy óra alatt gyorsan felderítettem a terepet, majd lefotózkodtunk pár szoborral, meg híddal meg fával meg blablabla. És bevezettem Arit az öngyilkosjelölt gyalogosok világába, aminek mára már én is szerves tagja vagyok. Mégiscsak át kell venni a dublini ritmust...

Bementünk egy nagyon szép templomba. Igazán, nagyon szép volt. De! Nem ez a lényeg, hanem hogy egy pudingportalanság szintű problémával találtam itt szembe magam. Itt nem mécsesek vannak, hanem kis lámpák, amiken egy piros mécses méretű műanyag van. És mindegyikhez van egy kapcsoló. Én elhiszem, hogy huszonegyedik század meg űrkorszak meg napraszállás, de azért templomban mégse villanyok legyenek a mécsesek!!!!! Idő kell, hogy ezen túltegyem magam.

Ó és elmentünk a Marrion térre, ami egy nagyon, nagyon szép park a városközpotban, gyönyörű virágoskerttel, meg szobrokkal, meg még valami elvont rendezvény is volt, mű zsiráffal meg struccal. Na és ahogy beléptünk a parkba, egyből csend lett. De komolyan, síri csend. Pár másodperce még ordibálnunk kellett, hogy megértsük egymást a kocsi zajban, és beléptünk, és semmi. Madarak. Meg falombok. Ennyi. Dúrva. Missztikussss…..

Egyébként mi tagadás itt is vannak csövesek, elvégre főváros. Viszont ők nem a Pest-féle neked jövős kötekedős hangoskodós csövesek… Ücsörögnek, meg néha megrázzák a kis pénzes piklijüket… Aztán van itt még mindenféle nemzetiség, sárgák, feketék, hupililák. Ó és vannak ám itt igazi írek is..nagy szakállal, pipával vagy szivarral a szájban. Hangulatos.:)

Miután elváltunk, én elindultam hazafelé, a szakadó esőben, és az egy órás utat sikerült másfél órásra hosszabbítanom, mert azt hittem ösztönből is lehet tájékozódni, de miután már harmadjára lyukadtam ki ugyanazon a rossz helyen, rájöttem hogy nem, nem lehet. Na de késő bánat, addigra a vizesebbnél is vizesebb lettem, sőt még annál is jobban, de még mindig elmondhatom, hogy semmi bajom az időjárással. Erről jut eszembe egy idézet, ami az emléklapon van, amit Aritól kaptam: „ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt”. Szóval rajta, szeressük az esőt!:) Ti is, otthon! Nincs eső, nincs szivárvány. Vágod?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.